A görögök tudták, hogy a bor több, mint egyszerű ital és még a tudományos szimpóziumokat is megtisztelték egy-egy pohár jóféle borral.

Ma elképzelhetetlen volna, hogy tudományos konferenciákon és szemináriumokon borral koccintsanak a kutatók, miközben fontos kérdéseket vitatnak meg. Leginkább azért, mert úgy véljük, az alkohol nem a szellem világába tartozik, elkábít és tévútra visz. A régi görögök ellenkezőképp gondolkodtak, a borban is ott látták a szellem erejét, a mámorban pedig az új gondolat születésének esélyét.

Dionüszosz a bor és a mámor istene ezért kerülhetett fel az Olümposzra a többi istenség közé. Születésének története is jelképes, mert éppannyira nehezen születik meg, mint maga a bor, amelynek többször is át kell alakulnia, hogy szőlőszemből mámorító ital válhassék. Kétszer születettnek is nevezik, mert először Perszephóné hozza világra, majd pedig Szemelé. A gyermek Dionüszosz története igazi szenvedéstörténet: apjának felesége, a féltékeny Héra szüntelenül az életére tör, hogy elpusztítsa férjének szeretőitől származó fattyát. A fiút azonban mindig megmentik, végül maga Zeusz varrja bele a combjába, hogy életben maradhasson, amíg kellően meg nem erősödik. A gyermeket megszületése után egy barlangban bujtatják, ahol rengeteg szőlőt halmoztak fel. Itt jön rá, hogy a gyümölcsből bort lehet készíteni, s ezt a tudását adja aztán át az első szőlősgazdáknak. Ő lesz a bor feltalálója, és találmánya igen hatásosnak bizonyul: rengeteg követője akad, a mámor ugyanis sokakat vonz. A megrészegített embereket meg tudja téríteni, és ennek köszönheti, hogy istenként kezdik tisztelni. A görögök ezt a fajta nagyságot – a mámor erejét – egyáltalán nem vetik meg, sőt tiszteletben tartják. Megadják a királynak azt, ami a királyé. És talán igazuk is van, hiszen a léleknek a mámor éppúgy jár, mint a küzdelem és a szenvedés.

Friedrich Nietzsche, a német filozófia egyik legnagyobb alakja szerint a görögök egyenesen annak köszönhetik nagyságukat, hogy egyszerre tisztelték a gondolatot és az ösztönök világát, mértékletesek maradtak mindkettőben, és pontosan érezték, hogy a matematika, a fizika, a geometria szellemvilága mellett helyet kell hagyni az öntudatlan ösztönvilágnak is, mert mindegyik érték.

- Ma a nappali, józan világunkból teljesen kiszorítjuk az alkoholt. Elképzelhetetlen, hogy hétköznap délben megigyunk akár egyetlenegy pohár bort is – mondja Tarr Bence László, kultúrantropológus. – Ez is egyfajta diszkrimináció. Különösen azért érdekes ez, mert közben ott van a másik oldal, amikor a részegségig leisszuk magunkat, de erről nem szabad beszélni, mert ma a szellem és a mámor nem férhet el egymás mellett. Ma az ivás pótcselekvésnek számít, a stresszoldás eszköze, és semmi több. Pedig a bor maga is jelkép, erről szól egész kultúrtörténete.

A bor és a tisztaság

A görögök a Dionüszosz-ünnepeken, szüreti mulatságokon, a régi rómaiak a bacchanáliákon hódoltak a bor és a mámor istenének. Már maga az istenség születése is arra utal, hogy nemcsak testben, hanem lélekben is meg kell születni, ez pedig a régiek szerint csak mámorban történhet. A szellem fényénél biztosan nem! A szüreti mulatságokon még a magyar népi hagyományokban is megjelenik Baksos, azaz Bacchus alakja, hiszen vörös ruhát visel, szőlőkoszorú díszíti a fejét, és a kezében ott a szőlősgazdák jellegzetes botja. A szőlő szüretelése pedig nem egyszerűen munka, hanem a legnagyobb ünnepek egyike: megjelennek a maskarások, a medvetáncoltatók, a zenészek és más mulattatók, az élet napokra megáll, és mindenki leveti a hétköznapi alakját, talán maga is maskarát ölt. Megszűnik a törvénykezés, a kézművesek és iparosok is leteszik a szerszámot, mert a szüreti mulatság maga is az átváltozás ideje. Az emberek itt ismerkednek egymással, itt szövődnek a szerelmek, itt zajlik a napokig tartó mulatság, a tánc.

- A középkori embernek még közvetlen kapcsolata volt a szőlővel – magyarázza a kultúrantropológus. – A népköltészet is megörökíti, micsoda szenvedésen kell átesnie a szőlőszemnek, hogy a végén bor lehessen belőle: leszedik, összetapossák, kipréselik, kisajtolják, kinyomkodják. A levét hordóba töltik, hogy ott rohadni kezdhessen. Először must lesz belőle, aztán az erjedésben elemeire hullik szét. A borászok tudják, hogy az eredeti italnak egészen szét kell esnie ahhoz, hogy valami új állhasson össze belőle. Ahhoz pedig, hogy igazán jó bor szülessen, hosszú idő, akár egy-két év is szükséges. Ráadásul egészen addig, amíg ki nem nyitjuk a palackot, nem tudhatjuk, mit csináltunk.

- Nem véletlenül mondja Jézus az utolsó vacsora idején, amikor kezébe veszi a borral teli kelyhet, hogy ez az én vérem. Hiszen a szőlő éppúgy megszenvedi a kínzást, ahogy Krisztus szenvedett a kereszten. Éppúgy meghal és újjászületik, ahogy Krisztus halt meg és támadt fel a negyvenedik napon. A bor valójában ennek a szenvedéstörténetnek az allegóriája. Ezért gondolhatjuk azt, hogy a szőlőből készült nedű nem egyszerűen mámort ad, a belső lélek elérésének is az eszköze, hiszen a lelki megtisztulás, az újjászületés csak szenvedés útján történhet meg. Ezért a bor a keresztény kultúrában a tisztaság jelképe. Ennek van egy nagyon profán oka is, méghozzá az, hogy a középkorban a víz szennyezett volt, fertőzést, pestist, kolerát terjeszthetett, így nem volt szabad meginni. Az iható ital a bor volt, melyet ezért naponta fogyasztottak. Egyáltalán nem az volt a cél, hogy lerészegedjenek tőle.

Az ünnep másolása

Ma sokszor vagyunk tanúi annak, hogy a régi idők szüreti mulatságai városi környezetben, távol a bortermelő vidékektől, újraélednek. De akkoriban még az ünneplést munka előzte meg. A szüret kezdete hagyományosan meghatározott volt, az Alföld több vidékén rendszerint Mihály napján, szeptember 29-én kezdődött, míg Tokaj-hegyalján október 28-án.

Maga a mulatság az úgynevezett végzésnappal kezdődött, amelyhez rendkívül gazdag szokáshagyomány kötődött. A szüret végén favázra aggatott fürtökből álló szüreti koszorút (szőlőkoszorú, -piramis, -gúla) készítettek, és a koszorúvivőket vízzel öntötték le. A végzés délutánján az uraságot köszöntötték általában verses rigmusokkal, melyekben a gazda vagy vincellér jószívűségéről vagy fukarságáról is szó esett. Este, a szüretből hazatérőket már megterített asztal várta. Fő eledel a birka- vagy marhahúsból készült bográcsos és a kalács volt. A húsleves, töltött káposzta sem maradhatott el, majd a fánk (csöröge) zárta az étkezést. A szüret végén favázra aggatott fürtökből álló szüreti koszorút (szőlőkoszorú, -piramis, -gúla) készítettek, és a koszorúvivőket vízzel öntötték le. A végzés délutánján az uraságot köszöntötték általában verses rigmusokkal, melyekben a gazda vagy vincellér jószívűségéről vagy fukarságáról is szó esett.

A gazda házánál este trakta volt, melyet aÚgynevezett végzéstánc, a mulatság zárta a napot. Közvetlenül a szüret után gyakori volt az ifjúság szüreti bállal végződő felvonulása. A menet vezetői, a vőfélyek, sáfárok táncmesterek voltak. Az elnevezések a céhes világ és a lakodalom tisztségviselőire utalnak. A felvonulás alakoskodásra alakoskodásra is módot nyújtott. A maskarások részben a szőlőművelés mozzanatait jelenítik meg (kötözőasszony: középkorú férfi rossz női ruhában, tolvaj és csősz harca stb.), részben genre-figurák (török, szerecsen, kisasszony, drótostót, vándorárus, úrfi, cigány, medvetáncoltató).

– Ma ezeket a hagyományokat próbáljuk feleleveníteni a szüreti mulatságokon – magyarázza Tarr Bence. – A folyamatot folklorizálódásnak nevezik, amit érdemes megkülönböztetni az eredeti néphagyománytól. Ilyenkor ugyanis létező tradíciókat próbálnak visszaültetni a városi kultúrába. Ezeknek az ünnepeknek azonban épp a régi mulatságjellege, a fesztiválhangulata vész el: már alig van tánc, nem jönnek a maskarások és mulattatók, marad maga a vásárlás és a fogyasztás. Ennek az a legfőbb oka, hogy nincs meg a közvetlen kapcsolat a földdel és a szőlővel, senki sem tudja, hogy mi történik a szőlővel, amíg palackozott ital nem lesz belőle. Épp a lélek hiányzik mögüle, az a fajta tisztelet, ami a szőlőszem útját kísérheti, ha ismerjük a sorsát. Míg borrá lesz, hosszú időnek kell eltelnie, minél több idő telik el, annál jobb, annál értékesebb lesz. Megérik, nemes itallá alakul. Ha megisszuk, mi magunk is kicsit mások leszünk közben. Levetkőzzük a mindennapok álarcát, ahogy a régiek a dionüszoszi ünnepeken, a feszültség feloldódik, felpezsdül a szellem, és frissül a lélek – már amennyiben ismerjük a mértéket. Ahogy a görögök annak idején.