Jonathan csodaszép. Lélegzetelállító. Zavarba ejtő. Az a típus, akit ha személyesen ismernék, rá se mernék nézni, mert szerelmes lennék belé.
Nálam már a tetszés felett áll – hiszen ez a karakter veszélyes. Így hát „nem is tetszik”. És ezt – azt hiszem – meg kell magyaráznom.
A még mindig roppant fiatal, de már a sikerei csúcsán lévő dublini színész a Tudorok VIII. Henrikjeként, kegyetlen mosollyal, szexisen duzzadó ajkakkal és finom kis bajuszkával vált a nők kedvencévé. Vitatkoztak vonzerejéről pró és kontra, valakit kiver a jeges veríték tőle, puhánynak és femininnek tartva őt, míg máshol egy hölgy eljutott addig az elragadtatott sóhajig, hogy „Nincs olyan nő, akinek ne Jonathan lenne az ideálja! Minden normális nő szívét megdobogtatja!” Én ilyen túlzásokba azért nem esnék, de azt kétségkívül leszögezem, hogy minden lágy és nőies beütés ellenére (ami főképp a már ikonikussá vált szájának köszönhető – ami ugyanúgy védjegye lehetne, mint Mick Jagger-nek a sajátja) Jonathan igenis férfias – csak nem a megszokott macsó módon. Nála nem dagadoznak az izmok, nem kacag a bicepsz, szikáran erőteljes, és egyszerűen jó kiállású.
Nem ma kezdte a pályát, már régóta a romantikus filmek kedvence, jól alakítható karaktere miatt (Hiúság vására; Elvis; Nagy Sándor, a hódító; Match Point, A szeretet szimfóniája). Remek színész, bárkinek a bőrébe bebújhat. De hogy tetszik-e?
„Tetszel nekem” – egyik barátom mindig ezzel a szöveggel ismerkedik, és állítása szerint tíz nőből egy nem fordít neki rögvest hátat. Tetszik nekik, hogy valakinek tetszenek, és hogy az a valaki nyíltan ki is nyilvánítja ezt. „Én azonmód elzavarnálak” – mondtam neki, amin az arányok miatt nem is csodálkozott. De azért megkérdezte, hogy miért nem adnék neki egy csöppnyi esélyt sem? Talán nem tetszik nekem? „De tetszel – feleltem, hiszen csinos vagy, nem nézel ki túlságosan primitívnek, nekem valahogy ezzel a tetszéssel, mint fogalommal van bajom.” Nem értette, így hát kifejtettem neki, hogy milyen könnyű tetszeni. Egy adott pillanatban bármi és bárki tetszhet, elég a fények szerencsés összjátéka, vagy csupán egy nosztalgikus hangulat. Így tetszett meg legutóbb egy olyan mackós, bajszos pasi is, akitől egyébként rosszul lennék. De akkor valahogy a nagypapámra emlékeztetett, behozta a régi szüretek hangulatát, én meg egyedül éreztem magam – kész volt a baj, megtetszett. És a pillanatnyi tetszésnek meg is lett aztán a böjtje: a nagydarab lovag sokáig levakarhatatlan, már-rég-nemtetsző követőm lett.
Több hasonló szituációból aztán leszűrtem a tanulságot: aki elsőre megtetszik, azt gyanakodva figyelem. Vizsgálgatom, vizsgáztatom, megnézem elölről, hátulról, kifordítom, kitekerem, kilesem, milyen a fonákja – majd ugyanezt a programot végigfuttatom kis idő elteltével újra és újra. Kevesen maradnak meg aztán a tetszés-fakkban – ám aki marad, annak kérdés nélkül (illetve további mustrák és gyötrések nélkül) behódolok. Így tettem hát hősünkkel is. Alaposan megfigyeltem az első, könnyen és magától értetődően fellobbanó lángocska után.
Jonathant őrületesen régen, még 1998-ban láttam először, Brian Slade-ként, a Velvet Goldmine-ban. Nagyjából egy idősek vagyunk, így ő akkoriban 22 éves volt. Imádtam azt a filmet, vagy négyszer megnéztem moziban, miatta, és akkori másik favoritom, Ewan Mcgregor miatt. Mindketten ragyogóak voltak, és fiatalok, Jonathan szinte lányos arca rögtön megragadott. Ebben a telt szájban (akkor még nem kapta meg az arca a valódi kontúrjait) ott volt a hisztéria, az érzékenység és valami egészen különös, már-már lányos szépség. Így aztán igazán nem meglepő, hogy ezt a rendező is meglátta, és a filmben hangsúlyos a meleg szál, ami a karakterétől láthatóan egyáltalán nem idegen. Akkoriban még sokkal vékonyabb is volt, olyan kisfiúsan vékony, szinte az idegek mozgatták az izmok helyett, rebbenékeny, légies alaknak tűnt. Vonásai a gyermekkorban, tekintete a kamaszok éles és éhes mohóságában, szexepilje a kiforratlanság tétova bájában. Úgy volt szexis, mint egy kamaszszerelem: esetlenül. Rettenetesen tetszett. Ám rettenetesen hamar el is felejtettem. Az ilyen kis édes nem ragad meg, hiszen nincs olyan vonása, ami igazán berögzülhetne.
Én amúgy is mindig a kissé fura, már-már torz figurákra buktam és bukom kitartóan, akiken az idő már ott hagyta a nyomát, akiken látszik, hogy az életben már mindent láttak, sőt, van, amit kétszer is. Egyszer összeállítottam a férfi top five-omat, a végén meg kellett állapítsam, hogy mind az öt idolom szinte ugyanúgy néz ki, ami legalábbis meglepő. Ugyanis sosem gondoltam rájuk hasonlóan. Közös vonásuk, hogy mindegyik magas, vékony, metszett lófejű, a vonásaikat meg lehetne komponálni körzővel és vonalzóval, és valahogy mindannyian fehér bőrűek (már-már betegesek, egészséges nőnek nem igazán tetszenének), sötét hajúak.
Íme az ötösfogat: Mads Mikkelsen, minden idők legszebb dán színésze, David Bowie (az egyetlen szőke), a kaméleon, Jarvis Cooker, az egykori Pulp legendás énekese, Thomas Kretschmann német színészikon, valamint Clark Gable, még az Elfújta a szél idején (bár neki bogyófeje volt). Ebből is látható: a kisfiús szívtiprók nálam nem rúghattak labdába. Kicsit nézegetem őket, jaj, de cukik – mondom, de olyanok a szememben, mint a kölyökmacskák, várom, hogy kicsit még nőjenek.
Jonathannak is jót tettek az évek. És a tapasztalatok. A dublini férfidémon sokat küzdött saját szellemeivel is – legalábbis amit az elvonókúrákról szóló hírek sejtettek… Úgy látszik, utolérte őt a sztárok végzete, a depresszió. Hiába a szép nők hosszú listája, hiába a már évek óta tartó se veled se nélküled kapcsolata Reena Hammerrel (tavaly el is jegyezték egymást), meggyűlik a baja az alkohollal. Amikor ezeket a dolgokat olvastam róla (pincérek leütése, reptéri dajdajok, stb…) igazán rokonléleknek éreztem. Eszembe jutottak azok az idők, mikor én is bírósági tárgyalásokra loholtam, mert megküldtem söröskorsóval egy felszolgálót, aki előtte csak a tévében látott, de úgy érezte, ez már feljogosítja arra, hogy beszóljon nekem. Azok az idők, mikor hetek hosszú hosszán nem keltem ki az ágyból. Ismerem a depressziót, ismerem a küzdelmet az alkohollal. És bizony: az ilyen viharos kapcsolatokat is jól ismerem. És megértem: Jonathannek hiába a fantasztikus külalak, az évek alatt férfiassá kiforrott sárm, a hírnév és a jó szerepek, az érzékenysége esendőbbé teszi színésztársainál. De valószínűleg ettől tud olyan hitelesen játszani, többek között (a külső hasonlóság mellett) talán ezért tudott olyan megtévesztően Elvis Presley bőrébe is bebújni a legendáról készült sorozatban...
A Velvet Goldmine után repültek az évek, én a Match Pointban láttam újra, amit pedig csak Scarlett Johansson (no és persze Woody Allen) miatt akartam megnézni. És Jonathan megint elvarázsolt – ám most máshogy. Vizslattam, mikor hibázik, mikor billen ki a szépfiú (mert az lett közben, a lapok már csak szívtipróként emlegették, képeivel teli lettek a tinilányszobák), mikor ront, mikor lesz hiteltelen. Nem lett. Remek színész – ekkor végre megállapítottam róla. Nem a húsos kis szájával hódító, a szépségével visszaélő színész-páva, hanem igazi valaki vált belőle. Akire figyelni kell. Aki aztán a Tudorok VIII. Henrikeként akkorát robbant, hogy elnéztem neki a hülye kis bajuszát is. Jöttek a reklámok is, ahogy kell. És már nem a kisfiú néz ránk vissza egy-egy fotóról, hanem egy igazi férfias jelenség.
És akkor énekelni még nem is hallottuk…
