Tizenöt éve meglehetősen jól ismerjük egymást, az elmúlt öt hetet pedig szó szerint sülve-főve együtt töltöttük Szombathelyen az augusztusi kánikulában, új darabom, a Könnyű préda próbaidőszaka és nyolc előadása alatt. Dorottya alakította a főszereplőt, Klárikát.

 

 

Gondolom, késni fog – miért ne tenné ezt egy ekkora díva, szinte hozzátartozna a szerepkörhöz –, de nem késik. Percre pontosan ül le asztalomhoz a szép alacsony esti fényben. Jobb lábán az az órmótlan gyógy-patacipő, amit egy nyári műtét következményeképp még mindig viselnie kell. Ebben próbálta és játszotta végig a darabunkat is. Mutatja, hogy már megint jól be van dagadva. Ronda, mondom, talán pihentetni kéne, vagy legalább néha felpolcolni. Igen, persze, csak mindig elfelejtem. Aztán whiskyt rendel zöld teával. Különleges nő, különleges rendelés...

 

Dorka, egy igencsak megterhelő Nemzeti Színházi évad után te az idén nem nyaraltál, az jól sejthető, hiszen a szezon végeztével azonnal megcsináltál egy nyári darabot, a Bandy lányokat, majd Jordán Tamás felkérésére elvállaltad az én komédiám főszerepét

NÁNÁSI PÁL KAMERÁJA ELŐTT

Szombathelyen. A kettő között a változatosság kedvéért még abszolváltál egy kis lábműtétet... Ennek a heroizmusnak talán én örültem a legjobban, de mégis; nem szeretsz leállni, munkamániás vagy, netán ennyire kell a pénz, vagy hogy van ez?

Nem, nem... én halálosan lusta vagyok, utálok dolgozni, gyakorlatilag csak lötyögni szeretnék a világban. Egyáltalán nem vagyok munkamániás, csak valahogy... ha már elvállaltam valamit, szégyellném magam, ha nem tenném meg, amire képes vagyok.

 

Természetesen felfordultam volna a bánattól, ha ezt az én Klárikámat nem te játszod, de akkor most muszáj megkérdeznem, hogy ha mindez így van, akkor miért vállaltad el?

Tudod miért? Egyrészt, mert azt gondolom, hogy kortárs darabot játszani baromi fontos, sokkal többet kellene, kár, hogy ez valami miatt nem működik jobban. Másrészt azért vállaltam el, mert amikor Jordánnak mondtam, hogy bocs, de meg van műtve a lábam, és azt kérdeztem, írtok-e nekem egy szép tolószékes szerepet, akkor ez a nagy hazardőr azt mondta, persze. Aztán a vége persze az lett, hogy ott táncoltam ezzel a sánta lábammal...

KORTÁRS DARABBAN

Azt gondolom, hogy kortárs darabot játszani baromi fontos, sokkal többet kellene, kár, hogy ez valami miatt nem működik jobban.

Bocsánat, és hála Istennek... A próbák kezdetén rémülten láttam, hogy nem vagy túl boldog a szereppel, aztán mintha a sok munka és talán a közönségsiker nyomán is megszeretted volna.

Ez így történt. Mégpedig legfőképpen azért, mert én nagyon nehezen játszom vígjátékot, ugyanis egy elrajzolt, komikus figura belső igazságát sokkal nehezebb megtalálni és magadévá tenni, mint egy drámai szerepét. Rengeteg a kísértés a felületes, ócska megoldásra, a vicceskedésre, és sokkal kiszolgáltatottabb vagy a partnereknek is, hogy ők milyen stílusban játszanak. Egyébként meg rettenetesen gyűlölök nyári színházat csinálni...

Én most nagyon boldog voltam tőle. Szerénytelenül kijelenthetjük, hogy hatalmas siker lett. Vagy ez ne tévesszen meg?

De, tévesszen meg nyugodtan. Csak én megőrülök attól, hogy tűz a nap, 38 fok van, vagy pár órával korábban szakadt az eső, és a színpadon úgy csúszik a fű, hogy még mindig nem értem, miért nem törtem ki a bokámat. Hogy pár száz méterre, a főtéren karneváli felvonulás van petárdázással, és eszelős dobolással, amit mind át kell beszélni. Meg hát attól is megőrülök, hogy csinálunk valamit irgalmatlan munkával, és megy mindösszesen nyolcszor...

 

Gondolhatod, hogy ez nekem is fáj. Az elmúlt több mint fél évem erről a darabról szólt, aztán két napja hirtelen vége lett. Csak kóválygok, mint egy szélütött. Te több mint száz színházi bemutatóval a hátad mögött könnyebben túl tudod tenni magad ezen?

 

Nem megy ki rögtön, á dehogy. Bennem is ott motoszkál még tovább, amíg nem jön egy újabb meló, ami kisöpri. Hat-nyolc előadás után kezdődik el egy darab élete, ennek meg most már pont vége is, sajnos...

 

... és ekkor megszólal a telefonom. A fiam hív, fel kell vennem. Aztán elfeledkezve arról, hogy ez most egy interjú, beszélgetni kezdünk gyerekekről, szülőkről, genetikáról. Én elmesélek egy családi anekdotát, ami itt és most nem érdekes, de amit Dorka válaszol erre, az annál inkább...

 

Én is torkom szakadtából toltam le a szüleimet, hogy mind a kettőtöjüktől csak a rosszat tudtam örökölni. Hogy sikerült ezt összehozni? Milyen hányaveti munka ez? Az anyámtól nem örököltem a szépségét, csak a rossz gerincét, az apámtól meg nem örököltem a mérhetetlen fotóagyát, csak a kacsaseggét.

 

Milyen kacsaseggét?

 

Hát ezt, ami apámnak meg nekem van.

 

Én nem látom, hogy ezzel bármi probléma lenne, de ezt most hagyjuk... Inkább kérdezek valami komolyat. Én csak most, ezzel a darabbal küszködve jöttem rá, hogy az írásnak tulajdonképpen kilencven százaléka gondolkodás. A színészetnek hány százaléka az?

 

Azért az ember agyalgat ám otthon. Neked íróként az a dolgod, hogy önmagadban zongorázd le a lehetőségeket, nekem meg az, hogy azt is figyeljem, a csapat merre mozdul éppen. Mint azt te jól tudod, baromi nagyot tud változni egy darab attól hogy a színészek és a rendező hogyan nyúlnak hozzá. De kitalálhatok én otthon akármit, ha arra a többiek nem úgy reagálnak, akkor mehet a kukába az egész, és olyankor az ember nagyon megszeppen, adott esetben még meg is sértődik, hogy senki nem veszi észre, milyen zseniális ötlete volt. Aztán kénytelen tudomásul venni, hogy otthon mindannyiunk fejében történik valami, és ezeket össze kell hangolni... Ha van egyáltalán bármi érdekes ebben a színházasdiban, akkor az az, hogy ugyanazt a szöveget tartom a kezemben, mint a másik, és neki tök más dolgok jutnak eszébe, teljesen mást tart fontosnak belőle.

 

SZÍNHÁZASDI

„Ha van bármi érdekes ebben a színházasdiban, akkor az az, hogy ugyanazt a szöveget tartom a kezemben, mint a másik, de neki tök más dolgok jutnak eszébe, teljesen mást tart fontosnak belőle.“

Te hisztis színésznő vagy?

 

Nem.

 

De azért szoktál balhézni.

 

Csak a legvégső esetben. Nagyon türelmes vagyok.

 

És az idő múlásával érzel ebben valami változást? Gondolom, egy fiatal színésznő több mindent elhisz és eltűr, mint aki már látott ezt-azt ezen a pályán.

 

Én fiatalabb koromban sokkal bátrabb voltam. Úgy szembe mentem a rendezőkkel, hogy csak na. Egy egész tévéstúdiót kiüríttettem, amikor verset mondtam, mert zajongtak. Vagy az első komolyabb filmemben, a Te rongyos életben Bacsó Péternek szívbaj nélkül megmondtam, hogy ez a jelenet kistotálban nem jó, ezt így nem lehet megcsinálni. Mindenbe belepofáztam. Most már sokkal toleránsabb vagyok. Akkor se hisziztem, csak mindenről elmondtam, amit gondolok.

 

Most már kevésbé mondod?

 

Türelmesebb vagyok.

 

Ebben lemondás van vagy bölcseség?

 

Nem tudom... Én olyan sok jót kaptam ezen a pályán. Annyi megértést, szeretetet, figyelmet és türelmet. Nyilván látták, hogy nem hülyeségből hisztizem, hanem mert keresek valamit. És úgy érzem, hogy ezt nekem kötelességem visszaadni a fiataloknak.

 

Apropó fiatalok. Ha azt mondom például, hogy Bajor Gizi, Ruttkai Éva, Udvaros Dorottya... Tudnád folytatni ezt a névsort?

 

Vannak jelöltek, de nagyon sok mindentől függ, hogy ez összejön-e valakinek. Nekem is nagyon sok szerencsém volt. Én például Bertalan Ágit egy rendkívüli tehetségű embernek tartom, és most hol van?

 

Kérdés, hogy lehet-e még dívának lenni, művészszínházi munkával és mozifilmekkel.

 

Mindig lehet.

 

Én például Ónodi Eszterben látok ilyesféle potenciált, de szerintem már nem lesz akkora pályája, mint neked.

 

Figyelj, már én sem vagyok olyan, mint volt Ruttkai Éva, és alighanem ő sem volt már akkora legenda, mint Bajor Gizi.

 

Akkor minden összemegy, vagy szét...

 

Hát az lehet...

 

Az elmúlt két évadban egészen kiváló előadások születtek a Nemzeti Színházban, és nagyon elszánt a hangulat a büfében is. Mintha a politikai támadások jót tettek volna színháznak...

 

AJÁNDÉK

„Hogy én eljátszhatom a Három nővér Olgáját egy olyan világszínvonalú pali rendezésében, mint Andrei Serban, az az élet nagy ajándéka... Még sok ilyen ajándékot szeretnék kapni.“

Hát, lehet hogy így van, de azért le tudtunk volna mondani erről... Az igazgatónkat pont akkor érték az alanatas támadások, amikor a társulat két év után kezdett összeérni. Igen, ez is nagyon eltökéltté tett minket. Nekem tavaly különösen a Három nővér volt nagy élmény. Hogy én még ennyi idősen eljátszhatom a 28 éves Olgát, egy olyan világszinvonalú pali rendezésében, mint Andrei Serban, ez az élet nagy ajándéka... És én még sok ilyen ajándékot szeretnék kapni. Fantasztikus és csodás az is, hogy a három nővér közül előbb Péterfy Bori, majd Schell Juci lett terhes, meséltem is társaságban, hogy már azon se csodálkoznék, ha én lennék a harmadik...

 

 

Dorka, van egy utolsó kérdésem. Jó előre elterveztem, hogy ez lesz az utolsó. Te nyilván nem emlékszel rá, de én egyszer már csináltam veled egy nagy interjút a Magyar Rádiónak 1986-ban...

 

Bocs, de tényleg nem emlékszem.

 

...Még szép. Szóval én akkor külsős riporter voltam ott, és álmomban sem gondoltam volna, hogy huszonöt év múlva drámaíró leszek, és te játszod a darabom főszerepét. Még azt is előbb gondoltam volna, hogy rendszerváltás lesz... A rafinált újságírói kérdés tehát így hangzik: Te mit nem gondoltál volna 1986-ban?

 

Na hagyjál engem ilyen hülyeségekkel!

 

Jó, ha nem akarsz, akkor ne válaszoljál.

 

De, azért válaszolok... Azt például biztosan tudom, hogy a rendszerváltást én úgy éltem meg, mint egy csodát, hogy a színház és a film is végre szabad lehet, nem lesz cenzúra, hanem azt

NÉVJEGY

Udvaros Dorottya Kossuth-díjas színésznő, a Nemzeti Színház tagja. Az ország legjobb színházaiban játszotta és játssza a világ drámairodalmának legszebb szerepeit, Shakespeare, Csehov, O’Neill, Brecht, Wedekind hősnőit. Számtalan film- és tévéfilm-szerepben láttuk, magyar klasszikusnak számít közülük a Ripacsok, a Te rongyos élet és A nagy generáció.

mondhatunk, amit csak akarunk, és egyáltalán nem gondoltam, hogy a cenzúránál van még sokkal kegyetlenebb dolog is, mégpedig a pénz. Hogy egyszercsak megveregetik vállunkat, és azt mondják, azt csináltok amit akartok, de pénzt, azt sajnos nem tudunk adni... Nem gondoltam volna, hogy a fiatal kollégák azzal jönnek majd; neked könnyű volt, mert régen mennyi mozi- meg tévéfilm készült, most meg egyre kevesebb, lassan szinte semmi... Félre ne értse senki, nem a gázsikról beszélek, nem a dúskálásról, hanem arról hogy művészszínház és művészfilm sehol a világon nem tud létrejönni jelentős állami támogatás nélkül, azt nem lehet jegybevételből finanszírozni és üzleti alapon működtetni...

 

Biztos illett volna valami bájosabb befejezést rittyenteni ennek az interjúnak a végére, de ha már így alakult, zárjuk le egy kedves barátom mondásával, mely szerint: nem tudom mi lesz, de remélem, meglátjuk. Köszönöm a beszélgetést.

 

A cikk a La femme 2011. őszi számában olvasható.