Nehéz megmondani, hogy ez kortünet-e, avagy olyasvalami, ami kényszerűen együtt jár a művészettel. Ekkoriban a nők már nem idealizált szépségként, sokkal inkább torz alakként elcsúfítva vagy karikatúraként jelennek meg a vásznon.

Gyilkosok, prostituáltak, vámpírok, elrajzolt arcú torzszülemények – ilyen alakokban öltenek testet a nők a 20. század legnagyobb festőinek alkotásain. Nem hirdetik többé az életörömöt, szépségük inkább csábítás, veszélyes kaland. A Madonna-arcok is eltűnnek a vásznakról, sőt ha megjelennek is, inkább csak utcalányba oltott változatuk bukkan elő. A századfordulós festményeken a nő egyre ellentmondásosabb, tele titokkal, tele indulattal. Még az olyan gyönyörű asszonyok is, mint amilyen Picasso Fernande Olivier-je volt, a vászonra csak elrajzolva kerülhetett.

– A korszellem is benne van abban, hogy ezek a festők a nőkben a végzet asszonyát látják – fogalmaz dr. Gerevich József pszichiáter. – Azt is látni kell azonban, hogy van ennél egy sokkal mélyebb motiváció is. Szinte kivétel nélkül elmondató ennek a korszaknak a nagy alkotóiról, hogy nem kapták meg azt az anyai szeretetet, amelyre szükségük volt – Munch, Magritte, Van Gogh, Picasso művészetét egyaránt említhetjük, alkotásaikban a sérült férfi–nő viszony képi megfogalmazása újra és újra felbukkan.

Napkultusz és szeretethiány

– Vincent van Gogh festményein például alig fedezhetünk fel nőket, és ez egyáltalán nem véletlen – mondja Gerevich doktor. – Ő volt az a festő, aki ki volt éhezve a szeretetre, és ezt a kínzó hiányt, az érzelmi melegséget a napkultusszal pótolta. Szenzációs hatású például a Lázár feltámasztása című képe, amelyen a nap magát Jézust jeleníti meg, Lázár erre az erőre támad fel. Van Goghnak rengeteg ilyen sugárzó, melegséget árasztó képe van. Gondoljunk csak sárga búzamezőire, a hatalmas napraforgókat ábrázoló festményeire, az alkotásaiból áradó napsütésre.

Ezek a művei egyenesen öngyógyító jellegűek. Mintha érezte volna, hogy a nap antidepresszáns hatású. Ezekből a képekből sérült anya–gyerek kapcsolatra következtethetünk, olyan érzelmi hiányállapotra, amely a művészt egész életében szorongással töltötte el. Erre az is utal, hogy nőkkel nem tartott kapcsolatot, többnyire magányosan élt, családjából is csak öccsével, Theóval volt igazán mély érzelmi viszonyban. A kor másik nagy festőjébe, Gauguinbe volt szerelmes, vele egy darabig együtt is élt, de a kapcsolatuk nagyon feszült volt, és ez végül szakításhoz vezetett.

René Magritte képein sokkal közvetlenebbül jelenik meg az anya fájdalmas hiánya. A lehetetlen megkísértése című alkotásán például a festészet erejével próbálja életre kelteni anyját. A művész ugyanis sohasem heverte ki édesanyja elvesztését, aki a Sambre folyóba ölte magát, amikor ő tizennégy éves volt. A kamasz René maga is jelen volt anyja holttestének kiemelésekor. A vízben lebegő test és az anya arcát takaró ruha sok alkotásának ihletője.

A csúfítás oka – agresszivitás

Edvard Munch, a zseniális norvég festő nem akármilyen szépségeket nyert meg magának, olyanokat, mint Tulla Larsen, aki hazájának egyik leggyönyörűbb asszonya volt. Arra azonban ő sem volt képes, hogy hosszú távon is elköteleződjön. Egyenesen nőgyűlölőnek is gondolhatjuk, ha Salome-képsorozatára gondolunk.

Ezen akkori barátnője jelenik meg, aki épp Munch levágott fejét tartja. A kor szecessziós festészetére általában is jellemző volt, hogy a férfi és a nő viszonyát végletekig kiélezett harcként ábrázolták. Munch képei mögött azonban igazi tragédia áll. Édesanyja ugyanis ötéves korában

halt meg tbc-ben, édesapja pedig egész életében szorongásrohamokkal küzdött. Anyja halála után nem sokkal nővére is meghalt, és a fiút ettől kezdve fojtogató és nyomasztó otthoni légkör vette körül. Érzelmi sérülése, anya- és szeretethiánya felnőttkorában szélsőséges agresszivitásban nyilvánult meg. Irtózatos indulatkitörései voltak, barátnőivel is folytonosan harcolt. Tulla Larsenre egyszer a pisztolyát is ráfogja. A dulakodásban végül saját ujját lőtte el.

A nőkkel szembeni agresszivitás szélsőséges formája Toulouse-Lautrec munkáiban is megjelent. Az ősi, nemesi családból származó Lautrec a Moulin Rouge, az éjjeli Párizs vonzásában élte egész életét. Elvarázsolta a kabaré világa, a kánkán, poszterein ez a századfordulós légkör elevenedett meg. Az ő élete sem volt mentes azonban a tragédiáktól. Mivel egymással rokonságban álló szülőktől származott, genetikai eredetű betegségben szenvedett. Felső teste normális méretű volt, lábai viszont torzan rövidek. Talán ennek is köszönhető, hogy nőkhöz fűződő viszonya meglehetősen ellentmondásos volt. Egyik karikatúráján például aktuális barátnője, Yvette Gilbert szexuális pozitúrában jelenik meg, csúfan, eltorzított arccal. Az anekdota szerint a nő, amikor meglátta a képet, nem sértődött meg. Csak annyit mondott Lautrecnek: „Maga kis huncut, nem tudom, miért haragszik rám.”

Gerevich doktor szerint az asszony jól dekódolta az üzenetet, megérezte az indulatáttételt, ahogy a csúffá tett arcban a festő sokkal mélyebben gyökerező haragja jelenik meg.

A szépség csúnyasággá változtatását tovább folytatja a korszak legnagyobb hatású alkotója, Pablo Picasso. Gyerekkoráról és édesanyjához fűződő viszonyáról meglehetősen keveset tudunk. Az viszont valószínű, hogy nem lehetett ideális, mert a nőkhöz ő sem tudott hosszú távon kötődni, barátnői közül többen öngyilkosok lettek. Azt is valószínűsíthetjük, hogy kezdetben homoszexuális kapcsolatai voltak, amelyekhez festészetében az úgynevezett „kék korszak” kötődött. A nőkhöz akkor tért vissza, amikor megismerte a gyönyörű Fernande Olivier-t.

Hatására a képei egyre rózsaszínűbbek lettek. Több évig éltek együtt, de ez a nő sem kerülhette el végül a szakítást. Ahogy későbbi felesége, Olga Koklova, majd a szeretője Marie-Thérèse Walter sem.

Őt Dora Maar váltotta a sorban, aki szintén csodálatosan szép nő volt, ráadásul művelt és intelligens is. De Dora Maar is csak elrajzolva, eltorzítva kerülhetett vászonra. Ha jobban megvizsgáljuk Picasso egyik leghíresebb alkotását, az Avignoni kisasszonyokat, ott is láthatjuk, hogy a női arcok aszimmetrikusak és kifejezetten csúfak.

Gyógyító játékok

A korszak különös művészegyénisége volt az osztrák Oskar Kokoschka. Egyszerű családból származott, önarcképe is földhözragadt emberről árulkodik. Munchhoz hasonlóan ő is harsány volt, brutálisan féltékeny, és olykor agresszív is. Mégis olyan asszonyokat kötött magához, mint Alma Mahler, a híres Gustav Mahler özvegye. Kokoschka féltékenységében teljesen ki akarta sajátítani az asszonyt, ezért arra is rávette, hogy hagyjon fel pezsgő nagyvárosi életével, és költözzön vele vidékre. Az asszony azonban nehezen tűrte költő-drámaíró-festő barátjának állandó érzelmi viharait. Amikor 1914-ben kitört a világháború, és Kokoschkát behívták katonának, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és kilépett a művész életéből.

Kokoschka azonban sehogy sem tudott belenyugodni a nő elvesztésébe, és egy életnagyságú babát készíttetett az asszonyról. Ezt a babát aztán négy éven keresztül mindenhová magával hurcolta, a kocsmába, az operába is. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre ütött-kopottabb az életnagyságú játékszer. Először csak a két keze tűnt el, aztán már a lábai is, végül szinte elfogyott az egész bábu. 1919-et írtak ekkor. Ennyi idő kellett Kokoschkának ahhoz, hogy végleg feldolgozza a szakítást.