"40 éve annak, hogy 1973 márciusában a Vígszínház bemutatta a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadást."

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Anyád imádta

40 éve annak, hogy 1973 márciusában a Vígszínház bemutatta a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadást.

Színháztörténeti pillanat volt, amikor alig egy hete, egy szeptemberi vasárnap estén a Vígszínház színpadára berobbant egy csapat, és ezt üvöltötte: „Menni kéne”. Aki sohasem látta a Képzelt riportot, az is tudja, mi ez. Rendszerváltás ide vagy oda, úgy alakult, hogy negyven éve minden kamaszt változatlanul elragadnak az első magyar rockmusical dalai. Eszenyi Enikő a Víg egykori világsikerét ünnepelve, az évfordulóra nosztalgia-előadást rendezett.

 

 

 

Az idő múlik, de az érzés nem. 1973-ban mutatta be a musicalt a Vígszínház, Marton László rendezésében. A darabnak akkora sikere volt, hogy bejárta egész Európát, még az Egyesült Államokban is műsorra tűzték. Méltatói a West Side Story-hoz és a Hair-hez hasonlítható, elementáris életérzést fedeztek föl a Déry Tibor regényéből Pós Sándor által színpadra dolgozott szövegkönyvben, Presser Gábor zenéjében, Adamis Anna dalszövegeiben, az egész mű lüktető-fájdalmas kitörésvágyában, lendületében.

 

Itthon és a világban nagy változások folytak. 1973-ban Amerika kiszállt a vietnami háborúból, a Jézus Krisztus Szupersztár minden addigi filmnél nagyobb sikert aratott, csupán négy év telt el a woodstocki fesztivál óta, és a virággyerekek nemzedéke őrjöngött az off-Broadway-en futó Hair jegyeiért; a filmet csak 1979-ben forgatta le Milos Forman. A Popfesztivál a 77 éves Déry Tibor és az alig harmincas többiek közös eredménye lett. Déryt 1961-ben engedték ki a börtönből – Aczél György nagy erőkkel dolgozott a megszelídítésén –, Presser még „csak” rockzenész volt, Adamis az Omega-dalok szövegszerzője.

 

 

Az előadás tehát a legjobbkor jött. Születését hosszú vajúdás és körmönfont politikai huzavona előzte meg. Pós Sándor dramaturg-segédrendező egy ifjúsági előadáshoz talált rá Déry regényére, aki nyugati magazinokban olvasta az alapötletet adó hírt: az 1969-es altamonti zenei fesztiválon a Rolling Stones zenekart 500 dollárnyi sör fejében biztosító motorosbanda, a Pokol Angyalai a színpad szélén agyonvertek egy fekete férfit, de a háromszázezer néző közül senki semmit nem látott az esetből. A kiindulás a nyugati társadalom kritikája volt, a homoszexualitás, a kábítószerek, a tömegrendezvények életveszélyes káosza, a teljes elidegenedés brechti pontosságú felmutatása. Csakhogy a korhangulat átírta a sorokat, és így a „Menni kéne” a Kerouac-i útonlét himnusza lett, a „Valaki mondja meg” mögött nem csak a nácizmus árnyéka rajzolódott ki, hanem a keleti blokk abszurd valósága is, a „Ringasd el magad” az apolitikus ellenzékiség ritmusát dobogta. A főszereplő házaspár, az Amerikába disszidált Eszter és József néhány napnyi, végül tragédiába torkolló sztorija, a túladagolt heroin, a mozaikszertű találkozások, a nyilas terror lázálomszerű fölrémlése csak árnyalta ezt az életérzést.

 

 

 

Szex és szabadság dőlt a Víg színpadáról 1973-ban. Negyven évvel később, a mostani előadáson a szex persze még nyíltabb – a női szereplők nagy része felül csak melltartót visel –, a szabadsággal azonban bajok vannak. Majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után a szabadság kérdése egészen más síkra került, mint annak idején. Többek között ezért is nagy bátorság Eszenyi Enikőtől, hogy színpadra vitte azt a darabot, amelynek annyi jelentése fogalmazódott meg az elmúlt negyven évben, és annyi eleme van, amely másként értelmezhető ma, mint az ősbemutató idején. De Eszenyi bízott a legenda erejében, és jó érzékkel nem próbálta maivá tenni a cselekményt. Ehelyett szembesítette a két változatot. Az altamonti fesztivál képeibe az idei Szigeten ringatózó táncosok lassított képkockáit vágta be. Megkettőzte a főszereplőket: az 1973-as bemutató Eszterje és Józsefje, Almási Éva és Tahi-Tóth László végigkísérik az előadást, egyszerre vannak kívül és belül, anekdotáznak egy-egy emlékezetesebb vendégjátékról és újraéneklik a dalokat, rámozdulnak a szerepeket most alakító színészek pillanataira, velük együtt, őket figyelve követik az eseményeket. Külön pikantériája az előadásnak, hogy Eszter szerepét Balázsovits Edit, Almási Éva lánya játssza, tökéletesen hozva Almási egykori énekstílusát. A Józsefet alakító Telekes Péter is kitűnő, tétovasága, nyugtalan szorongása és érett hangja egyformán hiteles. Gyönyörű lett Bata Éva alakítása, erőteljes Mészáros Máté „ringatója”, méltó párja Balázs Péter egykori tombolásának. Eszenyi rendezése amúgy sorra kínálja fel az összevetéseket, szépen hangolja egymásra a múltat és a jelent: filmbejátszásokkal idézi meg az egykori előadást, a vendégjátékokra készülő társulat függöny mögötti pillanatait, olyan nagy szeretettel, hogy az előadás végén egyszerre vonul tapsrendre a mostani csapat és mögöttük, a kivetítőn az akkori. A vetítés minden formában hangsúlyos része az előadásnak. A jelenetek egy részét a színpadon dolgozó operatőr kamerájában látjuk, ezét szuperközelibe kerülnek az arcok, élő portrék jönnek le a színpadról. Füzér Anni díszletének, a jól mászható, betáncolható, bonyolult térélményt kínáló vastraverznek kitüntetett pillanata, amikor a dalbéli madarak és fák Madarász (Madár) János gyönyörű, mozgó videó-animációjában vonulnak végig rajta.

 

Talán csak a koreográfia hagy hiányérzetet. Horváth Csaba túl professzionális mozgásrendbe tereli az elszabadult indulatokat; így kifejező a tánc, de messze nem olyan ütős, mint az ősbemutató Geszler-féle tömegjelenetei. Horváth megszokott gesztusokat használ, míg Geszler mozdulatai akkor vadonatújak voltak, ráadásul döbbenetesen merészek egy magyar színpadon a hetvenes évek elején. De mindezért kárpótol Eszenyi rendezői bölcsessége, aki egyszerre ajándékozta meg a közönséget egy bensőséges színházi ünneppel, egy mai bemutatóval és az eredeti előadás hangulatával, amit a bejátszások és a dalok révén sikerült szinte érintetlenül átmenteni a jelenbe.

 

Fotó: Vígszínház

Götz Eszter Götz Eszter cikke 2013. október
címkék:
Fesztivál | Színház | Zene
Az utolsó maffiózó

A FÉRFI, AKI TETSZETT NEKÜNK

Az utolsó maffiózó

James Gandolfini

Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.