Az élet virtuóza

Karrierjét Mozarthoz hasonlóan, csodagyerekként kezdte. Az európai kulturális fellegvárak szalonjaiban és koncerttermeiben hamar lábai elé borult a közönség. Rajongtak érte a nők, a művészetbarátok pedig szinte hisztérikusan istenítették. A magát határozottan magyarnak valló művész a 19. század leghíresebb egyénisége volt.

Ezt tulajdonképpen nagyon egyszerűen érte el: teljesen más volt, mint kora művészei. Újító, öntörvényű és megingathatatlan. Zenéje mély pszichológiai és érzelmi hatást vált ki hallgatójából. A zenei világ új dimenzióit nyitja meg, ezzel az emberi öntudatot erősíti. Talán nem véletlen, hogy Liszt az első, aki a zenét terápiás céllal alkalmazta, ha beteglátogatóba ment. A terápiás hatás kiváltója az, hogy Liszt művei az emberi szívdobogáshoz hasonlóan lüktetnek, és nem úgy, mint a mechanikus metronóm. A művész karmesterként is hasonlóan működött, talán ő volt az első, aki életet lehelt a partitúrába, úgy gondolta, a romantikus zene heves, szenvedélyes érzelmeit nem ésszel, hanem szívvel kell ütemezni. Ma is érvényes lehet Liszt tanácsa: „Nem kell használni a metronómot!”.

 

ÁMULAT

Rajongtak érte a nők, lábai elé borult a közönség, a művészbarátok hisztérikusan istenítették.

Tanácsait pedagógusként is bőkezűen osztogatta, több mint négyszáz tanítványt nevelt. A mai fiatalok ezt talán nem tudják, de a modern zeneoktatásban nélkülözhetetlen mesterkurzus is a nagy előd ötlete volt. És valószínűleg ő volt az első igazi zenei filantróp, aki különféle alapítványok létrehozásával azonnal segített, ha valahol katasztrófa történt. Önzetlensége mindenre és mindenkire kiterjedt, különösen akkor, ha barátokról volt szó. Számára nem jelentett presztízsveszteséget, ha egy jó barát műve sikert aratott, főleg ha ő is részesült a sikerből mint előadó. Így segítette például Wagner, Grieg, Smetana, Berlioz, Debussy vagy Saint-Saëns karrierjét.
Liszt zenei tevékenységének legfontosabb eredménye mégis az, hogy gyökeresen megváltoztatta a zenetörténet irányát. Erősebb hatással volt rá, mint bármely más, 19. századi alkotó.
Eddig olyan a kép, mintha egy tökéletesen elhivatott, megfontolt művésszel lenne dolgunk. Pedig a valóság ennél jóval árnyaltabb volt. Lisztnek ugyanis számos fanyalgóval kellett szembenéznie élete során. Riválisok és köpönyegforgató barátok egész sora nehezítette pályáját. Ő viszont vállalta, hogy show-darabokkal nyűgözze le a kevésbé vájt fülű közönséget, ezzel jelentős népszerűségre tett szert. De fontosak voltak számára a régi mesterek művei is, amelyek már nem kötötték le a nagyérdemű figyelmét. Ezért születtek Liszt virtuóz átiratai, parafrázisai, amelyek már-már elfeledett remekműveket mutattak meg a közönségnek új és kissé feltűnő köntösbe öltöztetve.

Ezeket a darabokat valóban senki sem tudta nála jobban játszani, így aztán megszületett az első, igazi zenei szupersztár a zongoravirtuóz Liszt Ferenc személyében. „A közönség minden tagja külön-külön egy szamár, de együtt, mindannyian Isten hangjai” – vélte a művész.

Liszt megalkotta a népszerű zenét, amely után sóvárog a zenét szerető, de nem feltétlenül értő közönség, és amelyen – természetesen – csak fanyalognak az intellektuális „szakemberek.” Liszt kora egyik legbátrabb kísérletezője volt, valami hasonló a zenében, mint Leonardo a természettudományok terén. Analizálta, alakítgatta briliáns ötleteit, amelyek már a jövőnek, nem saját generációjának készültek. Ezért is tartották kortársai Lisztet álmodozónak, műveit nevetségesnek vagy egyszerűen minősíthetetlennek. Erről a jelenségről ő maga így írt egy 1875-ben keltezett levélben: „A mai emberek azt hallgatják meg, amiről az újságokban olvasnak, és úgy ítélkeznek, ahogy az újságok kritikusai. Ha a bécsi, pesti, lipcsei, berlini, párizsi vagy londoni lapok gyűlölködve nyilatkoznak szerény kompozícióimról, és hitvány, nem kívánatos darabokként minősítik azokat, akkor megkönnyebbülnek az emberek is. Ugyan miért lenne értelme olyanoknak koncertet adni, akik csak az újságolvasással törődnek?”

Pedig Liszt zenéjének érzelmi hatása sokkal erősebb volt, mint korábban bárkié. A Coriolan-nyitánnyal már Beethoven is keményebb hangot ütött meg, vagy Mozart a Don Giovannival, de egyikük sem ábrázolta az emberi természet sötét oldalát, az ördögöt olyan erővel, mint Liszt. Ő nem félt azoktól a fenyegető harmóniáktól, amelyek megrajzolják a gonoszt. Az ő korszaka a háborúk és a halál ideje volt. Liszt gyűlölte a háborút és az erőszakot, ezért összetörte azokat a láncokat, amelyek megbéklyózták a zeneszerzőket, és nem engedték, hogy megmutassák az emberi személyiség borzalmait. De sosem magát az emberi gonoszságot idézi fel műveiben, hanem csupán a hiányosságainkat.

 

FENYEGETŐ HARMÓNIÁK

Mozart sem mutatta meg úgy az ördögöt, mint Liszt. Az ő korszaka a háborúk és a halál ideje volt.

Ha már a hiányosságoknál tartunk, irigyei, rosszakarói szerint volt ilyen bőven magának a zeneszerzőnek is. Ott van rögtön zűrzavaros magánélete, legfőképp azért, mert számtalan hazugság, félreértés, támadás érte őt életében, és azután is. Ami persze, nem jelenti azt, hogy ne követett volna el hibákat. A nők is vadásztak a jóképű, ifjú sztárra, aki villámgyorsan szimbolikus figurává nőtte ki magát. A szerelmi afférok viszont a csípős nyelvű intrikusok malmára hajtották a vizet, akiknek útjában állt a fiatal zseni.

Párizsban a tizenhét éves Liszt zongoraleckékből tartotta el magát, és rögtön szerelmes is lett egy tanítványába, Saint-Cricq gróf tizenhét éves lányába, Caroline-ba, a lány apja azonban az osztálykülönbség miatt megtiltotta, hogy találkozzanak. Lisztet annyira megviselte az eset, hogy több újság is a gyászhírét közölte, a L’Etoile még nekrológot is írt róla. Később azonban mégis kigyógyult a bánatából, és tovább dolgozott, szabad idejét pedig az irodalom és a filozófia tanulmányozásának szentelte: Voltaire-t, Rousseau-t, Pascalt, Lamennais-t, Kantot, Schellinget, Hegelt, Victor Hugót olvasott. Szerelmi bánatából a júliusi forradalom ragadta ki, még egy forradalmi szimfóniát is komponált.

Édesanyja szerint: „az ágyú gyógyította meg őt”. A forradalom idején gyakran látogatta a saint-simonisták szektáját, viszont soha nem volt szektatag. Amikor a szekta vezetői összetűzésbe kerültek a törvénnyel, Liszt is megszüntette velük a kapcsolatot.

BÁLVÁNY

A nők vadásztak az ifjú sztárra. A szerelmi afférok kedveztek az intrikusoknak, akiknek útjában állt a fiatal zseni.

A saint-simonisták között ismerkedett meg Laprunarède grófnővel, akivel hosszabb szerelmi kalandba keveredett. Mivel a grófnő egy nála jóval idősebb férj oldalán élt, erről a szerelemről keveset tudunk, mert Liszt titokban akarta tartani. Anyja nagyon haragudott fia életvitele miatt, ezért mindenáron meg akarta házasítani, a fiú azonban nem engedett, inkább további érzelmi afférokba keveredett. Gyakori vendége volt a párizsi szalonoknak, szűkebb baráti köréhez olyan egyéniségek tartoztak, mint Hector Berlioz, Frédéric Chopin, George Sand és Lamennais abbé. Berlioz esküvőjén Liszt volt az egyik tanú.

 

1833 januárjában kezdődött egy 11 éven át tartó, híres-hírhedt szerelmi viszony, amikor Liszt megismerkedett az akkoriban huszonhét éves, férjezett Marie d’Agoult grófnővel. (A grófnő idősebbik lányának halála után kapcsolatuk egy rövid időre megszakad. Abban az időben Liszt George Sanddal folytat szerelmi viszonyt.) A zeneszerző valóban nem tudott ellenállni a gyengébb nemnek, de mindig úriemberként viselkedett, kedves volt és gyengéd. Kapcsolata Marie d’Agoult, grófnővel nem volt éppen hagyományosnak mondható. Bár a grófnő nagyon gazdag volt, vagyona fölött anyja rendelkezett, hozományát pedig a férje kezelte. Közös megegyezés alapján a férj, Charles D’Agoult 20 ezer frankos évi járadékot adott feleségének a szökése után.

 

Liszt irigyei azt állították, a félig titkos viszonyt folytató pár nem törődött gyermekeivel. Az elsőszülött, Blandine, négyéves koráig egy Genf melletti református lelkipásztor házában nevelkedett. Ez alatt Liszt koncerteket adott Párizsban, ott ismerkedett meg Sigismund Thalberg zongoraművésszel, akivel zongorapárbajt vívott. A párbajra Belgiojoso hercegnő palotájában került sor 1837. március 31-én. Thalberg a Rossini műve hatására szerzett Mózes-fantáziát játszotta, Liszt pedig a Pacini nyomán szerzett Niobé-fantáziát. A közönség mindkét előadást nagy lelkesedéssel fogadta. Jules Janin zenekritikus, aki a hangversenyről tudósított, megállapította, hogy két ragyogó győztes volt, és egy legyőzött sem. Egy jelenlevő hölgy azonban megjegyezte „Thalberg az első, de Liszt az egyetlen zongoraművész a világon”.

 

A párbaj évének karácsonyán születik meg Cosima, két évvel később pedig Daniel. A gyerekeket később Liszt édesanyja nevelte, tőle megkapták mindazt a biztonságot, amelyet zaklatott életű szüleiktől hiába vártak volna. A zeneszerző pontosan tudta, milyen fontos szereplő gyerekei életében a nagymama, egy levélben meg is fogalmazta: „Hódolattal és gyengéd szeretettel köszönöm anyámnak szűnni nem akaró bizonyságát jóságának és szeretetének. Ifjúkoromban azt mondták, jó fiú voltam, de mi más is lehettem volna egy ilyen önfeláldozó, hűséges anya mellett? Ha előbb halnék meg, mint ő, áldása kísér majd a sírba.”

 

SZÉLSŐSÉGEK

A zeneszerző nem tudott ellenállni a gyengébb nemnek, de mindig úriemberként viselkedett. Élete végén kolostorba vonult. --]]Igen, Liszt talán lehetett volna tökéletesebb apa, de akkor a világ szegényebb lenne monumentális mesterműveivel, és a zenetörténetből kimaradt volna egy kalandos, hullámvölgyekkel teli élet. Édesanyjában bízva kezdhette meg koncertturnéját Bécsben. 1839. december 18-án Pozsonyba utazott, ahol éppen országgyűlés volt, így Liszt számos magyar államférfival ismerkedhetett meg, sőt részt vehetett az országgyűlés egyik ülésén is. Batthyány Lajosnál vacsorázott, és Széchenyi Istvánnak is bemutatták. Pozsonyban Lisztnek két koncertje volt, majd Pestre utazott, ahol kilenc koncertet adott, ebből ötöt jótékonysági célokra. A pesti látogatás csúcspontja a Magyar Színházban rendezett 1840. január 4-ei hangverseny volt, amikor a koncert végén Festetics gróf egy drágakövekkel díszített kardot nyújtott át a zongoraművésznek a magyar nemzet nevében. Liszt franciául köszönte meg a kardot. Amikor évtizedekkel később, Deák Ferenc kérésére királyi tanácsosi cím és évi négyezer forintos honorárium mellett elvállalta az akkor megnyílt Zeneakadémia elnöki tisztét, Liszt úgy döntött, ideje megtanulni az anyanyelvét. Nyelvtanára Vadász Zsigmond piarista szerzetes, gimnáziumi tanár volt. A zeneszerzőnek soha nem sikerült tökéletesen megtanulnia magyarul, de könnyebb szövegeket el tudott olvasni, és sok mindent megértett, ha elég lassan beszéltek hozzá. [[-- page_break

A MAGYAR IKON

Amikor Deák Ferenc kérésére elvállalta a Zeneakadémia elnöki tisztét, úgy döntött, ideje megtanulni anyanyelvét. Az elhatározást nem koronázta siker.

Liszt egész Európában otthon érezte magát, legyen az Magyarország, Ausztria, Németország, Olaszország, vagy Franciaország. Ahogy önmagáról mondta: „félig ferences, félig cigány vagyok.”
Élete utolsó párját, Carolyne von Wittgenstein hercegnőt már nem vette feleségül, hiszen mire a hölgy szabaddá vált, a muzsikus már döntött, belép a papi rendbe, a hercegnő pedig bátorította őt ebben. Liszt 1863. június 20-án beköltözött a Madonna del Rosario kolostorba. Júniusban IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta a zeneszerzőt, aki ekkor Rómában élt szabadúszó zenészként. Soha többet nem zongorázott pénzért, tanítványait ingyen oktatta. Liszt apát lett, de nem lett diakónus és pap; ám mint klerikus, a papi ruha viselésére köteles volt. „Beléptem az egyházi rendbe – de semmi esetre sem a világ iránt megvetésből vagy még kevésbé, mert ráuntam a művészetre … A katolicizmushoz való vonzalmam gyermekkorom óta jelen van, és uralkodó érzés lett…”

 

Liszt művészetének varázsa a hangok könyörtelen kutatásában, kísérletezgetéseiben, és a művész álarca mögött megbúvó, az életet szívvel-lélekkel megélő ember bűvöletében rejlik. Élete minden pillanatában fölfelé törő újító volt, akinek nem akadt riválisa, csak féltékeny becsmérlője vagy felvilágosult követője. Zenéje élő, szenvedélyes utazásra viszi hallgatóit az élet rejtélyes birodalmába.