"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Gyerekek lázadása

Lezajlott a 23. Titanic Filmfesztivál, ilyenkor a filmkedvelő közönség rendszerint nagy levegőt vesz: megint várhat egy évig.

Bár az art mozik lassú újraéledése kétségtelenül hoz változást a mainstream filmdömpinggel szemben, mégiscsak a Titanic másfél-két hete alatt érezhetjük igazán, hogy nem vagyunk fényévekre a világ filmművészetétől, legalább ízelítőt kaphatunk a legfrissebb irányokból.

 

 Most is így volt. És noha a Titanic – ahogyan tavaly, úgy az idén is – sajnos nélkülözte a vetítések mellé szervezett szakmai programokat, és jóval kevesebb film szerepelt a programban – a tavalyi 52 idén 42-re apadt –, sőt kevesebb helyszínt mozgatott meg, így érezhetővé vált a forráshiány, még ez a szűkített fesztivál is gazdag merítést kínált. A nemzetközi seregszemlék néhány igazi különlegessége mellé most is felsorakoztak a sokféle szemszöget kínáló dokumentumfilmek és zenei filmek, a hagyományosan nagy sikerre számító „sötét oldal” thrillerjei és a hosszú évek óta külön szekciót képviselő ázsiai filmek. A korábban tömegesen érkező dán filmek kicsit elcsitultak, a helyükbe lett, észt, finn mozik jöttek, és izmosodik az izlandi jelenlét is, ami mindig egyedi minőséget, különleges élményt jelent. Árnyalódik a kép, az európai film spektruma finoman eltolódik a centrumtól a periféria felé, ami azt is jelenti, hogy az amerikai filmipar hegemóniája ellen sokáig majdnem egyedül küzdő francia mezőny mellett egyre izgalmasabb, egyre változatosabb képet kínáló nemzeti filmművészetek sorakoznak fel.Telitalálatnak bizonyult, hogy a befutófilm nem PR-ízű ötletelésből származott, hanem Bucsi Réka Love című animációs filmjének részletét használták fel. Nemcsak a ráhangolódást segítette, de meg is teremtette azt a kicsit álomszerű atmoszférát, amely az idei program erős oldala lett.

 

 

A válogatás érzékenységét tavaly a női témák jelezték. Idén kimondatlanul, de átütő erővel a kamaszok és a fiatal felnőttek beilleszkedési kísérletei, a felnőtt világ zártsága, a kettő átjárhatósága került a fókuszba. Ezzel a fesztivál kicsit kilépett a „political correct” kötelező témaköreiből, és önálló útra indult, egyfajta jövőkutatásba fogott a filmeken keresztül. A legváltozatosabb műfajokban és megközelítésekben láthattuk a téma körüljárását. Az izlandi Madárkák (rendezője Rúnar Rúnarsson) az angyalhangú kóristafiún keresztül egy kicsi közösség csoportdinamikáját rajzolta fel megdöbbentő erővel. De legalább ilyen erős alkotás Renārs Vimba első nagyjátékfilmje, a Lettországból érkező, Velencében szekciógyőzelmet aratott Sárvirág. Főszereplői egy érettségi előtt álló lány és az öccse, akiknek önállóan kell megteremteni az életük minden feltételét, anyagi és lelki, társadalmi és morális értelemben. Raya, a lány vad elszántsággal száll szembe a minden megpróbáltatás elől lekushadó világgal: lop, csal és szökik, hogy megalapozza kettejük életét. A felnőtté válás rezdülései a balti mocsárvidéken mozaikszerű, szinte szürreális tanmesévé állnak össze, mint valami élő közvetítés egy „másik” Európából. Kanadai párja a fesztivál fődíját elnyerő Démonok, Philippe Lesage gyerek-thrillere, amelynek fiatal hőse szintén az érthetetlen, immorális és kaotikus felnőttlétbe ütközik. Ugyanennek a kivetettségnek, kívülállásnak, a titkok keresésének egy álomszerű feldolgozása a fesztiválon nagy feltűnést keltő misztikus dráma, az Evolúció, amely a rendező, Lucile Hadžihalilović kifejezésmódjában, képi világában az európai művészmozik felé vitt el.

 

Az érés, a test és a társadalmi minták tudatosodását mutatja fel a Costa Rica-i Viaje, Paz Fábrega mozija, de oldott, majdnem romantikus változatban: az egész film egy tündéri utazás, természetbe helyezett road-movie a társadalmi normák elől ideig-óráig elszökő, majd egyetlen pillanat alatt visszatérő fiatalokról. Kevés szöveggel, mozaikszerű montázstechnikával és a természethez odasimuló pár közeli felvételeivel, lágy fekete-fehérben fotografálva hol lírai, hol majdnem kegyetlen ez az édenkerti léttel incselkedő, francia újhullámos mintákat idéző kis remekmű. Keményebb világot ábrázol, de hasonló irányt képvisel A nevem Emily című ír film, a felnőtté válást itt is az utazás toposza jeleníti meg.

 

Különös ez az eltolódás a gyerekek és az egészen fiatal nemzedékek irányába. Egy nagyobb paradigmaváltást jelez, ami a jelek szerint már a filmet is elérte: az Y és Z generáció leszámolását a saját világát veszélybe sodró előző évjáratokkal, és ennek minden lehetséges kimenetelét, az édenkerti lebegéstől a démoni erők elszabadulásán át a teljes elszakadásig. Sokkal többről van szó, mint egy újabb nemzedék újfajta filmnyelvének térfoglalásáról. Míg a nyugati világ standard közvéleményét és véleményvezéreit még az előző évtizedekben felhalmozódott társadalmi problémák mai megoldása foglalkoztatja, a független film és a filmipar határán – ahogyan a Titanic felhozatala is feketén-fehéren megmutatta – már megjelenik a jövő.