"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Nincs csúnya nő, csak lusta

Azt, hogy a szépség kemény munka, először Helena Rubinstein fogalmazta meg.

A krakkói lány 1896-ban nincstelen lengyel bevándorlóként hajózott át Ausztráliába, húsz évvel később pedig ő volt a kozmetikai ipar császárnője, és egyúttal a világ első self-made milliomosnője.

 


A krakkói Rubinstein házaspárnak az élet jól feladta a leckét. A kiskereskedés, amelyet vittek, nem sok hasznot hajtott, a gyerekek viszont jöttek egymás után. Az 1870-ben született első lányt hét másik követte, Rubinstein papa fogta is a fejét, hiszen nyolc lányt férjhez adni meglehetősen nehéz feladat. Ráadásul már az első kísérlet meghiúsult, a legidősebb, Chaja ugyanis határozottan visszautasította a számára kiválasztott özvegyembert, és közölte, hogy esze ágában sincs férjhez menni. Azt azonban nem akarta, hogy elmérgesedjék otthon a hangulat, ezért úgy döntött, otthagyja Krakkót. Élt az ausztráliai Queenslandben egy nagybácsi, levélben megállapodtak, hogy Chaja egy időre kiutazik hozzájuk, és a gyerekekre fog vigyázni. A húszas évei elején járó lány két kis bőröndbe bepakolt néhány ruhát, a krakkói Lykuski fivérek gyártotta, gyógynövényekből, mandulaolajból, és borjúzsírból összeállított arckrémből pedig – amit naponta használt – tizenkét tégelyt is magával vitt. Hajóra szállt, és bármilyen ambiciózus lány volt is, még ő maga sem gondolta volna, hogy néhány év múlva dollármilliomosként tér vissza Európába.

A Kárpátok aranya


Az új élet azzal kezdődött, hogy a Chaja nevet lecserélte az ausztrálok számára ismerősebbnek csengő Helenára. Aztán az is hamar kiderült, hogy hihetetlenül színesen és meggyőzően tud mesélni, egyebek között az arckrémekről. A cserzett bőrű ausztrál nők lenyűgözve hallgatták  történeteit a Kárpátok titokzatos és ritka gyógyfüveiből kikevert krémekről, és az elbeszélésekben Európa vezető bőrspecialistáiként beállított Lykuski fivérekről. Egyébként annak, amiről mesélt, külön nyomatékot adott gyönyörű, hamvas, fehér arcbőre. Ez volt rajta a legszebb, ez tette vonzóvá a molett, mindössze 145 centis fiatal lány nem különösebben előnyös külsejét. A szép bőr, valamint a remek beszéd- és meggyőzőkészség kiváló üzleti érzékkel párosult, s amikor Helena észlelte, hogy az általa ajánlott krémekre bőven volna kereslet, azonnal lépett. Az első időszakban Krakkóból hozatta, később már maga készítette az arckrémeket. Ismerte az összetevőket, s mivel érdekelte az emberi szervezet működése, sokat olvasott a témában, ráadásul már állt mögötte néhány elvégzett szemeszter az orvosi egyetemen. Nem adta olcsón a készítményeket, de hamar kiderült, hogy minél többet kér értük, annál jobban fogynak. A magas ár rangot, presztízst adott a terméknek, avagy: megszületett a luxuskozmetikumok fogalma.

Minden egy helyen


Helenában megvolt a szükséges kitartás, kalandvágy, vállalkozó szellem és az a képesség is, hogy gyorsan váltson és továbblépjen. Nem elégedett meg a krém árusításával – melyet egy idő után természetesen már nem maga, hanem néhány alkalmazott készített –, hanem arra is rájött, hogy a  nők szívesen kapnának meg mindent egy helyen. A megfoghatót és a megfoghatatlant, vagyis a kozmetikumot és a jó tanácsokat. Erre pedig a legjobb hely egy szépségszalon, ahol mindez együtt van. Első szalonját 1902-ben Melbourne-ben nyitotta meg, s mivel a vállalkozásban szüksége volt egy bizalmi emberre, kihozatta Krakkóból az egyik húgát, Ceskát. A személyzet kiválasztását sem bízta a véletlenre. Kifogástalan megjelenést és modort várt el az alkalmazottaktól, akiket személyesen képzett ki arra, hogy az érdeklődők minden kérdésére válaszolni tudjanak. A kozmetikumok mellett tornaórákat, masszázst és szépségdiétaterveket is kínált a szalon, és a vendégek már az első látogatás után pontosan tudták Helena két legfontosabb szentenciáját. Vagyis azt, hogy a szépség kemény munka, és hogy nincs csúnya nő, csak lusta. A jó megjelenéshez vezető út egyébként még a szalonalapító szerint sem csupán pénzkérdés: a lényeg az, hogy egy nő figyeljen magára, legyen jó a tartása, aludjon eleget, és fusson sokat a friss levegőn, mert az is igen jót tesz a bőrnek.  

London, Párizs és az egész világ


1905-től a fiatal üzletasszony rendszeresen utazgatott Európában, hogy tisztában legyen a legújabb szépségtrendekkel, és ezek az utazások néha igencsak hosszúra nyúltak. Ha az embernek egyszer európai gyökerei vannak, érthető, hogy itt érzi magát igazán otthonosan. Berendezett egy-egy lakást Londonban és Párizsban is, és mindkét városban megnyitotta saját  szépségszalonját, amelyek vezetésével újabb két húgát bízta meg. Ahhoz, hogy a kozmetikumok valóban állják a versenyt, Helena figyelte a legújabb kutatási eredményeket, és rendszeresen konzultált a kor egyik leghíresebb bőrgyógyászával, a párizsi Berthelot professzorral. Az első két európai szépségszalon megnyitásával egy időben – amúgy mellesleg – „lebonyolította” a magánéletét. 1907-ben hozzáment egy amerikai újságíróhoz, Edward Titushoz, két fiúk is született, a családi élet azonban nem igazán kötötte le az asszony energiáit és érdeklődését. A házaspár 1937-ben elvált, de így sem állíthatjuk, hogy az ezt megelőző harminc évben együtt éltek volna: idejük nagy részét nemcsak más lakásban, de gyakran más földrészen töltötték. Helena mindenkit irányítani akart, ráadásul munkamániás volt, úgyhogy a „feleség és családanya” szerepet nem neki találták ki. Ennek ellenére volt még egy próbálkozása: válása után megint férjhez ment, új választottja egy közel harminc évvel fiatalabb, bizonytalan származású, állítólagos örmény gróf volt. Persze túl sok időt neki sem szentelt, inkább a vállalkozásával foglalkozott, mégpedig zseniálisan. 1953-ban a legnagyobb üzleti birodalmat mondhatta magénak, amit nő valaha létrehozott: a New York-i székhelyű Rubinstein-impériumnak leányvállalatai voltak – egyebek közt – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Svájcban, Olaszországban és Izraelben, érdekeltségei pedig a fél világot behálózták.

Mater familias? Mecénás?


Habár nem volt a normáknak megfelelő feleség és anya, mégsem lehet azt állítani, hogy ne törődött volna a családtagjaival. Húgait sorban hozatta ki Krakkóból, Hitler hatalomra jutását követően pedig szinte könyörgött a Lengyelországban élő rokonoknak, hogy hagyják el az országot, mindenkinek tud munkát adni, és a szavát állta is. Egyetlen húga volt csak, akit nem  tudott rávenni arra, hogy elhagyja Lengyelországot: ő koncentrációs táborban pusztult el. Egyébként az asszonyt a család fogalmához is éppoly ambivalens viszony fűzte, mint a művészethez. Ízlése nem volt különösebben kifinomultnak mondható, összevásárolt mindent, csak az érdekelte, hogy minél több darabból álló műgyűjtemény vegye körül. A kortársak közül többen rosszmájúan meg is jegyezték, hogy a kozmetikaipar császárnőjének a legjobb festők legrosszabb képeit sikerült megvásárolnia. A fanyalgásokra Helena az újgazdagok magabiztosságával leginkább csak legyintett, mondván: a minőség jó dolog, de a mennyiség számít igazán. Mégis ő volt az első, aki a kozmetikát összeházasította a művészettel, dizájnerekkel és képzőművészekkel terveztetett flakont és csomagolást, írók szövegezték a prospektusokat, találták ki a reklámszövegeket. A kor néhány festőjét személyesen is ismerte, párizsi lakásának szalonjában olyan művészek fordultak meg, mint Modigliani, Chagall és Matisse. És ha az érzéke és ízlése hiányzott is, tisztelte és bőkezűen támogatta a művészetet. Az évek során igazi mecénássá nőtte ki magát, megbízásokat szerzett és kiállításokat szervezett fiatal művészeknek, ösztöndíjakat adott ki, Tel-Avivban pedig megalapította a Kortárs Művészetek Pavilonját. A nevével fémjelzett, 1953-ban létrehozott alapítvány egyébként nemcsak a művészetet támogatta, hanem egészségüggyel, orvosi kutatásokkal és rehabilitációval foglalkozó szervezetek munkáját is. Helena ugyanis az a fajta vérbeli üzletasszony volt, aki a mecénási szerepet nem kötelességből, hanem passzióból vitte, és amelyben éppoly jól érezte magát, mint szépségbirodalmában.

Elizabeth és Helena


A több kontinenst is meghódító Helenának az Egyesült Államokban, ahova az első világháború kitörését követően tette át a székhelyét Párizsból, egyetlen riválisa akadt, mégpedig Elizabeth Arden. A folyamatos konkurenciaharc azonban jót tett mindkettejüknek, hiszen soha, egy pillanatra sem kényelmesedhettek el. Az, hogy egy-egy új ötlettel a másik fölébe kerekedjenek, szinte minden pillanatban motivációt jelentett. Sok hasonlóság volt közöttük, talán több is, mint  szerették volna. Ők voltak az elsők, akik nagyáruházakban is kínálták a készítményeiket, akik szépségcentrumokat alapítottak, és magánéletük is rengeteg párhuzamot mutat. A két kozmetika-királynőről – akiket munkamániájuk tulajdonképpen alkalmatlanná tett a hagyományos értelemben vett családi életre – Púderháború címmel dokumentumfilmet is készítettek. Helena egyébként bármennyire elfecséreltnek tartotta is a férfiakra fordított időt, élete végéig gondosan sminkelte magát, és rendszeresen tornázott. Kilencvenöt évet élt, mindvégig fitt maradt szellemileg és testileg, és az utolsó pillanatig maga kormányozta birodalmát, méghozzá igen kemény kézzel. Amikor meghalt, százmillió dollárra becsült magánvagyona mellett egy óriáscéget hagyott hátra, amelynek tizennégy országban száz leányvállalata működött harmincezer foglalkoztatottal. Utolsó kívánsága az volt, hogy még száz évig éljen a Rubinstein-birodalom, de ez a kérése nem talált meghallgatásra. Az örökösök hamarosan eladták a céget, melyet 1988 óta elnyelt egy megakonszern. A márka azonban még él, de aki használja, már nem igazán tudja, ki is volt az az egykor szegény krakkói lány, aki a név mögött áll. És aki sokkal többre vitte, mint azt fiatalon gondolni merte.