"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Hitchcock és a szőke nő

Az urak a szőkéket szeretik – hirdette az 1953-ban készült, és mára filmtörténeti legendává vált amerikai musical címe.

Ezt a filmet ugyan nem Alfred Hitchcock rendezte, de akár ő is irányíthatta volna a forgatási munkálatokat, köztudottan nagy előszeretettel választott ugyanis filmjei hősnőjéül hűvös szépségű, ugyanakkor nagyon is szexis szőkeségeket.

 

 A feszültség mestere imádta a szőkéket, a filmvásznon és azon kívül egyaránt. Főként azt a hűvös, királynői típust, akinek makulátlan, jégkirálynő külseje jól leplezi a benne dúló, megzabolázhatatlan szenvedélyt. Nem véletlenül vált legnagyobb kedvencévé a zsánert tökéletesen megtestesítő Grace Kelly. A szépséges díva ugyan a filmsztárság helyett a monacói hercegné pozícióját választotta, ám Hitchcock sokáig nem tett le arról a tervéről, hogy visszacsábítsa Hollywoodba. Erre a legjobb alkalom – mint ezt az idén decemberben bemutatandó, és Oscar-esélyesnek tartott Grace of Monaco című film is feldolgozza – akkor kínálkozott, amikor az 1960-as évek elején a hercegi pár házassága válságba került. Egybeesett ez az időszak a de Gaulle által irányított Franciaország és a hercegség közötti konfliktussal, amelyben az egykori színésznő is vállalkozott a közvetítő szerepére. A rendező viszont úgy vélte, eljött az idő, hogy a legszebb szőke visszatérjen a filmvászonra (a filmben Nicole Kidman alakítja, nagyszerűen).

 

A nőket kínozni kell

 

Hogy terve nem járt sikerrel, azt mindannyian tudjuk. De vajon miért ragaszkodott annyira ehhez a nőtípushoz? A kérdést mások is feltették már, többek között a filmes kolléga, François Truffaut.

KÍNZÁS
Hichcock imádta veszélybe hozni színésznőit. Megtörte őket érzelmileg és nemritkán fizikailag is.
Egy neki adott interjúban Hitchcock elárulta: olyan hősnőt akar, aki „úgy néz ki, mint egy tanítónő, de hajlandó taxiba ülni veled, és legnagyobb meglepetésedre valószínűleg lehúzza a cipzárt a nadrágodon”. A rendező imádta veszélybe hozni a színésznőit. Megtörte őket érzelmileg és nemritkán fizikailag is. Először csak a filmvásznon való megjelenésük legapróbb részleteit határozta meg, pontosan előírva, milyen ruhát, cipőt viseljenek, milyen legyen a frizurájuk és a sminkjük, később azonban uralmát igyekezett kiterjeszteni a magánéletükre is. „Mindig hittem a drámaíró Victorien Sardou tanácsában, aki azt mondta: kínozd meg a nőket! Manapság viszont az a baj, hogy nem kínozzuk eléggé a nőket” – fogalmazott egy árulkodó kijelentésében.

 

 Hosszú pályafutása során a mester összesen 53 filmet rendezett, többségükben thrillereket, amelyekből jó néhány a műfaj klasszikusává vált. A nyilvánosság előtt szívesen játszotta a bumfordi, különös, fekete humoráról ismert figurát, és a borzongás iránt érzett csodálatát igyekezett vicces köntösbe bújtatni. Ám aki egyszer is látta a pályafutása csúcsainak számító mesterműveit (A Manderley-ház asszonya, A gyanú árnyékában, Idegenek a vonaton, Hátsó ablak, Szédülés), tisztában van vele, hogy ezeknek a filmeknek a fő témái, legyen szó bár szorongásról, bűntudatról, szexről vagy halálról, semmiképpen nem nevezhetők viccesnek. Mindegyikben felbukkannak a rendező kedvenc motívumai, az igaztalanul vádolt és a törvény elől menekülő hőstől a tragikus események színhelyévé változó, addig biztonságosnak tűnő környéken át addig a Truffaut által is szóvá tett jellegzetességig, hogy Hitchcock „úgy filmezte a szerelmi jeleneteket, mintha gyilkosságok volnának, és megfordítva”. Alkotásainak leginkább szembetűnő védjegyét azonban tagadhatatlanul a Hitchcock-szőkék jelentik.

 

A teljes cikk a La femme 2013. nyári számában olvasható.