Tüzes, afrobrazil ritmusok, nyelvtörő szavak, misztikus mágiák. Ez mind Brazília. Mindenkit magával sodor, elbűvöl, táncra perdít, megrészegít. Mit szerettem Brazíliában? Mindenekelőtt a brazilokat. Kedvesek, közvetlenek. Ritkán jönnek ki a sodrukból, akkor viszont nagyon. A focimeccseken mindig elszabadulnak az indulatok, de hát ez érthető a foci hazájában.
RONALD DE CARVALHO: BRAZÍLIA |
„A tiszta napfény e perceiben, míg meg sem lebben a pálmák lombja, míg simán ragyognak a kavicsok, s fények, szikrák, csillámok tündökölnek, hallom Brazília hatalmas énekét.” |
Azon soha nincs vita, hogy ki a brazil, és ki az etnikum. Fölöttébb furcsán venné ki magát, ha lenne, hiszen színtiszta brazil nincs, csak betelepített afrikai, bevándorló fehér, egyre kevesebb őshonos indián, valamint e népek keverékei. Indiánba oltott portugálok (meszticek), feketével kevert fehérek (mulattok), továbbá ázsiaiak, hinduk, arabok. Faji megkülönböztetés gyakorlatilag nem létezik, csak vagyoni. „A pénz fehérít” – közölte vigyorogva egy szénfekete riói bártulajdonos; neki sikerült az, ami keveseknek: kitörni a szegények zárt világából a gazdagok szintén zárt világába. Ami a kettő között van, az mindenkié. A templom és a tengerpart. Ingyenes a világ leghíresebb strandja is, a Copacabana, ahol együtt süttetheti hasát a multi a csőlakóval.
BRAZÍLIA |
A tengerpart mindenkié. Ingyenes a világ leghíresebb strandja, a Copacabana is. |
Változatos a klímája is, ami nem meglepő: Brazília Dél-Amerika legnagyobb állama. Ha az egyik részében esik is, a másikban derült az ég. Aggodalomra semmi ok: bármely évszakban odautazhatunk, mindig meleg van. Amikor nálunk beköszönt a tél, ott akkor kezdődik a nyár − forrósággal, sok csapadékkal. Ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik, akkor nagyon esik. Valósággal ömlik egy-két napig. Életem legnagyobb felhőszakadását Rióban fogtam ki, először dühített, később élveztem. Olyan volt, mint egy égboltnyi zuhany, amelyből megállás nélkül zuhog a meleg víz, hömpölyög a járdákon, ronggyá áztat ruhát, frizurát.
Elkeseredetten szambázom a tócsák között, végül bemenekülök egy fedett teraszra kávézni, és észreveszem, hogy mindenki engem figyel mély együttérzéssel. Cinkosan összenevetünk a szintén csuromvizes brazilokkal, és máris elszáll a rosszkedvem. Miután kézzel-lábbal kiderítjük, miféle nációhoz tartozom, boldogan hajtogatják Puskás nevét, és egyszer csak eláll az eső. Kisüt a nap, és szivárványból fon koszorút a város fölé magasodó Corcovado köré. Újdonsült ismerőseim felmutatnak a karját széttáró, óriási Krisztus-szoborra, és azt mondják: „Se Deus quiser!” Minden Isten akarata szerint van. Jó és rossz, napfény és eső.
A teljes cikk a La femme 2015. téli számában olvasható.