Ha valaki meg akarja ismerni a múlt századot, a korabeli különös, törékeny női sorsokat, nem kerülheti meg a filmjeit, amelyek nemcsak itthon, hanem a világ több országában kultuszművek lettek. Az alkotó nem pihen, most bibliai méretekben gondolkodik.

Budapesti lakásának csengője a filmtörténet egy fejezetének jelzője is lehetne: Mészáros–Jancsó. Hiába mondják, hogy nagy fának nagy az árnyéka, ő szerencsésnek tartja magát: Jancsó Miklóssal szövetségesek voltak, egymás segítői. Ő volt az első nő Magyarországon, aki filmeket rendezett, de akkoriban, a hatvanas–hetvenes években a világon sem voltak sokan. Dokumentumfilmekkel kezdett, majd áttért a játékfilmekre. „Jó pillanatban jelentkeztem: a nyugati világ nyitott volt, a feminista mozgalmak éppen akkor indultak. Keresték a tehetséges írókat, filozófusokat, rendezőket.” Nemcsak az érdeklődés volt élénk, hanem a fogékonyság is azokra a témákra, amelyeket jellegzetesen közép-európainak tartunk, mégis egyetemes visszhangjuk van. A Napló gyermekeimnek a cannes-i zsűritől nagydíjat kapott, az oklevél mellett a berlini aranymedvék ágaskodnak.

Egyszer azt mondta, ha nem nyert volna ennyi díjat külföldön, itthon a kutyát sem érdekelte volna, hogy mit csinál. A franciák a nyolcvanas évek végéig megvették minden filmjét, itthon sokáig nem is értették. A siker bár megkérdőjelezhetetlen, idő, távolság kellett, hogy beérjen. Nemzetközi alkotó, akit Magyarországon kívül is szeretnek és tisztelnek. Lengyelek, amerikaiak, franciák, németek írtak róla könyveket, forgattak dokumentumfilmeket. Dolgozott Kanadában, Franciaországban, Németországban. A hetedik szoba kultuszfilmmé vált Olaszországban és Argentínában, Buenos Aires legnagyobb színházában darabot akarnak csinálni belőle. Világmércével mérik a sikerét.

A közönség értette, érezte, amit a filmben látott: azoknak a munkásnőknek, hétköznapi figuráknak a botladozásait, kitörési vágyát és megalkuvásait, akik próbálták tisztességesen és érdekesen élni saját életüket. És nem csupán nők. Mészáros Márta különben sem hisz a férfialkotó-alkotónő különbségtételben: „Nincs érdekes nő, ha nincs érdekes férfi.” Nem hagyta ki a politikát sem, a reflektorfényt a hatalomban bukdácsoló kisemberre irányította.

A siker magyarázata szerinte egyszerű: a világot úgy mutatta be, amilyen volt. Filmjei pedig: nagy, mély szenvedély és mondanivaló kevercse, egyszerűségbe oltva. „Ha ötven év múlva tudni akarják, milyen volt az emberek arca, temperamentuma, élete, viselkedése, akkor a filmjeim biztosan segítenek. Olyanok, mint egy könyvecske.” Ahogyan férjével, a lengyel színésszel, Jan Nowickivel megbeszélték: a volt rendszert utálták, de legalább hagyták őket dolgozni; lehetett filmet csinálni a rossz közérzetről, általános létről. Habár hiába a siker, az Örökbefogadás vagy a Kilenc hónap el sem készül, ha nincsenek a barátok és támogatók, mint Jancsó, Bacsó Péter vagy Nemeskürty István. Mindig álltak mellette olyanok, akikre támaszkodhatott, és a kollégákkal való rivalizálás helyett inkább jó kapcsolatokat ápolt.

Az l-eket most is oroszos lágysággal ejti; gyerekkorát Kirgíziában töltötte, Moszkvában járt egyetemre, az oroszok művészetszeretetét máig csodálja. Megélte, amikor megbukott az örökkévalónak hitt rendszer, amelyben felnőtt, és bár elkezdte írni önéletrajzát, még nem fejezte be, mert „ahhoz nagyon fegyelmezett írónak kellene lenni”. De tanúságtételnek ott vannak a filmek. Egyik dédelgetett terve, hogy megfilmesítse a tízparancsolatot női szemmel, tíz történetben.