A divatfotó, noha a feladata, hogy egy kor szépségideálját vegytisztán sugározza, ezzel együtt a megaláztatás, a kiszolgáltatottság témáját is közvetíti: azt az alig leplezett erőszakot, amely a személytelenné merevített embert mindenestül alárendeli a beállításnak. A jó divatfotó voyeur-hajlamot hív elő a nézőből, felkelti benne a vágyat, de nem teszi részesévé az elé tárt világnak. A Ludwig Múzeum kiállításán Peter és Ingela Klemetz Farago képei ennek az ellenkezőjét teszik, és éppen a műfaji szabályok felrobbantásával nyújtanak különleges élményt.
A fotós házaspár – a magyar származású Peter Farago és a svéd Ingela Klemetz Farago – egyszerű ötletből indult ki. Egy-egy általuk választott, erős karakterű helyszínhez rendelték a Chanel 1909-es alapítása óta a cég által őrzött kollekciókból kiválogatott darabokat, és ezeket az adott helyekről származó modelleken mutatták be. Ezzel a koncepcióval egyszerre a divatfotózás három aranyszabályát is sarokba hajították: a konkrét helyeken túlmutató, azokat csak kulisszának használó beállítást, a műfaj pillanatnak szóló aktualitását, és a modellek vetítővászonhoz hasonló semlegességét. Az első szériát 2010-ben fotózták észak-európai modellekkel, majd 2015-ben elkészítették ennek kelet-európai párját. A kettő most együtt látható Budapesten, az egyes termekben nem is mindig külön elhelyezve, inkább valami folyamként jelennek meg a felvételek, hangulatok, atmoszférák köré rendezve.
A sorozat kulcsa a kifinomult játékosság, ami a Chanel stílusának az elegancia mellett talán legmarkánsabb jellemzője. Faragóék ezt a játékosságot nemcsak a női test és az öltözet, hanem ezen túl az idő és a tér viszonylatában is képesek megjeleníteni. Hol azzal, hogy az őszi tájban álló modell fejére lehullott levelekből boglyát halmoznak, hol a lekoszlott, zsíros káeurópai bárpultokra könyöklő elegáns nő mozdulataival, vagy a szándékoltan elmosódott, életlen felvételekkel. Itt nem a fogyasztói piac diktálja a beállítást, itt mindent szabad. És a szabadsággal együtt hirtelen megjelenik a modellek személyisége is, megjelennek a tekintetek, érezhetővé válik, hogy öltözet, modell és háttér között nem kényszer, hanem együttműködés a kapocs.
Alig sejtetett vagy határozottabban megjelenített kultúrtörténeti utalások hozzák stílusos összhangba a figurákat, a viseleteket és a helyszíneket. Sarah Bernhardt-jelenséggel ugyanúgy találkozunk a képeken, mint Anna Karenina mai kamaszkorú változatával, Vermeer főkötős cselédlánya mellett Garbo testtartása is megjelenik, törött padlócsempéken heverő nőket látunk, a Varsói Műszaki Egyetem kémiai laborjában készült fotón Marie Curie korabeli portréinak hangulatát kapjuk vissza. A néző persze csak azokat az elemeket tudja beazonosítani, amelyeket jól ismer, de nem is feltétlenül hiányzik a háttérinfó, nélküle is megelevenednek a korok, helyek, pillanatok. A magyar közönség ráismer a szentendrei skanzen tisztaszobájára Mihalik Enikő modell környezetében, vagy a Hortobágyra Axente Vanessa mögött. Utóbbiban a subába bújt juhász és a gémeskút látványa kicsit megtöri a stílus tisztaságát, de ez az egész sorozat egyetlen, gyermekkori nosztalgiával magyarázható „kilengése”.
A matyó főkötő vagy a hagyományos, gyönggyel kivarrt párta már ismét tökéletesen illeszkedik a Chanel-stílushoz, még csak nem is a multikultinak mostanában levitézlő modorát hívja elő, hanem inkább az archaikus szépségideált köti össze a mai divattal. Nem manipulált képeket látunk, hanem a fotós, a tervező és a modell munkájának közös eredményét, s mindezt az európai kultúrát összesűrítő pillanatban. Az egész anyagnak ez a bölcs időtlenség a legerősebb karaktere, ezzel emeli ki a divatot az aktualitásból, és helyezi át a szépséget, a személyiség kifejezését méltósággal felmutató zsáner műfajába.
