"Visky András Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája a szerző családjának tragikus sorsát mutatja be. "

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Egy kupac élet

Visky András Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája a szerző családjának tragikus sorsát mutatja be.

A színpadon egy nő éppen Júlia nagyjelenetét próbálja. A jelmeze kicsit lomposnak tűnik, maga talán már idősnek a szerephez, de az alakítása szenvedélyes és hiteles. Két perccel később visszavedlik azzá, ami valójában: egy sokgyermekes, beteg anya a román gulágon.

 

Visky András monodrámája a saját családja történetét viszi színpadra. Anyja, Visky Júlia az 1990-es évek elején maga is publikálta a visszaemlékezéseit, szerelméről és házasságáról Visky Ferenc református teológus-íróval, az Erdélybe településről, az evangéliumi mozgalomban való részvételükről, és azokról az évekről, amikor az 1956-os magyar forradalom után a román hatóság megtorlása az erdélyi közösséget is elérte. A férjet nehézbörtönre ítélték, az asszonyt hét gyermekével a moldvai határ közelébe telepítették, ahol hosszú éveken át embertelen körülmények között próbáltak életben maradni.

 

 

„Párbeszéd a szerelemről” – ezt az alcímet adta a szerző a pokol kapujában bohóckodó asszony monológjának. És valóban, a Júliát alakító Ráckevei Anna mondatai nem egy belső hangot vetítenek ki, hanem egy dialógus megformált, jelenetekbe szedett passzusai. Júlia, miközben gyermekeivel gyökereket eszik, és az életben maradás mindennap bizonytalan, Istennel folytat párbeszédet. Nem kérdőre von, csak fecseg, mesél és viccelődik, kérdéseket tesz föl, válaszokat vár, de nem türelmetlen. Tudja, hogy a válasz sokféle formában érkezhet. Lehet például hóesés, ami befedi a nyomorúságos odút, ahol a gyermekeivel él, vagy egy betoppanó „ügyvéd”, aki a válásra akarja rábeszélni, és akinek véletlen elszólásából tudja meg, hogy a bebörtönzött férje még mindig életben van. Mindegy, honnan jön a megerősítés, Júliának nincs más választása, mint az Istennel beszélgetni.

 

Ráckevei ezt a szürreális élethelyzetet olyan természetességgel, annyi mélyről fakadó humorral, dinamikával önti formába, hogy a néző nem keres okokat, nem próbál a játék mögé nézni, csak elmerül az asszony által megnyitott világban. Szinte látja, ahogyan a családot felpakolják a kocsira, ahogy az „elmagyarosodott” falusi kutyát az utolsó kanyarnál még oldalba lövi a család deportálására kirendelt katona, ahogy megérkeznek a táborba, a romkupacok, gyökerek, a sár végtelen távlatait. De azt is, amikor az asszony felidézi fiatalkorának figuráit, bohóckodásig menő múltidézéssel, miniatűr nagyjelenetekkel, gyönyörű pillanatokat ültetve a reménytelenségbe. Visky a tragédiába vitt komikum ősi színpadi receptjét eleven mozzanatokká formálja, a monodráma hitele egy pillanatra sem gyengül, miközben Júlia remek színjátszó vénával egyszerre alakítja és kommentálja a felidézett jeleneteket. Ráckevei ugyanilyen szoros egységben tartja játékának ezerféle fényét. Mindössze három díszletelemmel megjeleníti az egész életét. A színpad közepén heverő tárgyba (koporsó? menedék? kuckó? ágy?) egyszer mackósan belemászik, máskor egy tragika fenségével ráborul, néha magára húzza a fedelét, vagy kincseket fedez föl benne.

 

 

A vallatólámpát képes istenélménnyé emelni, a kerítést jelző drót a keze alatt a végtelenség metaforájává lesz. Ócska ruhái alatt szinte látjuk a szerelemben izzó lánytestet, s közben a hidegben és a fogolylétben megkeményedett, gyerekeit védő anya vaskos pajzsszerűségét is. Az Istennel folytatott párbeszéd őszinteségi foka leoldja róla a ruhát, de még a testet is, csak a lényeg marad: a hit, a szerelem, az odaadás. Az ember magja. Erről szó Visky drámája, erről a szabadságélményről, és ezt írja át Szabó K. István rendező bátor eszköztelenséggel a Pesti Magyar Színház kamaraszínpadára. Ennek ad testet Ráckevei Anna erőteljes, fénylő játéka, a játék szó minden értelmét gazdagon kiaknázva. Olyan szívszorító őszinteséggel, hogy a néző – holott mindvégig csak töredékeket tud meg a valós körülményekről, az okokról, a konkrét helyről és időről – az első pillanatban elmerül a darab valóságában, az utolsó pillanat után azonban nehezen keveredik ki belőle.

Götz Eszter Götz Eszter cikke 2017. február
címkék:
Színház
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.