Képes belebetegedni a társadalom iránt érzett felelősségbe. A 80-as évek második nyilvánosságának oszlopos tagja egyáltalán nem tartja befolyásosnak magát, de közgazdászként máig arra törekszik, hogy megmutassa a cseppben a tengert.

Régész, színész, magyar–történelem szakos tanár is szívesebben lett volna, mint közgazdász, szülei azonban úgy vélték, az utóbbi kevésbé bizonytalan, igazi „kenyérkereső” pálya. „Ott akartam hagyni az egyetemet is, az évfolyamtársaim győzködtek, hogy ne menjek el. Aztán olyannyira összebarátkoztunk, én meg a közgazdaságtan, hogy azóta sem jutott eszembe más pályát keresni” – mondja. Ma már a makrogazdasági folyamatok elismert kutatója, az elmúlt évtizedekben öt önálló kötete és több mint ötszáz publikációja jelent meg.

„A Magyar Nemzeti Bank (MNB) ösztöndíjasa lettem, havi 1200 forintból éltem, az akkoriban nagy összegnek számított. 1970-ben diplomáztunk, amikor nagy szükség volt új gazdasági vezetőkre. Kapkodtak utánunk. Jó időben voltunk a jó helyen” – meséli. Ő eleinte makrogazdasági elemzéseket készített az MNB-nek, majd hitelpolitikával és a gazdaságirányítási rendszer átalakításával foglalkozott. Közben tanított is, pécsi lévén az ottani kihelyezett közgazdaság-tudományi tagozaton. „Egyszerűen besétáltam az utcáról, hogy szeretnék tanítani. Mindig is nagy igényem volt arra, hogy ha tudok valamit, azt megosszam másokkal” – emlékszik.

A nyolcvanas évek elején költözött Budapestre, második férjéhez, Kéri Lászlóhoz, akivel egy politológiatáborban ismerkedett meg. „Nagy váltás és kihívás volt ez. Nemcsak fodrászom, orvosom nem volt egy új városban, de a lányom mellé egy fiút is hozott a férjem” – mondja.

Aztán mindketten bekerültek a második nyilvánosság körforgásába. Petschnig Mária Zita 1984-ben tartott egy előadást a tévében, amely a pénzről szólt volna, valójában azonban a szocialista rendszert elemezte benne, és kimondott olyan dolgokat, amiket az emberek, ha sejtettek is, nem tudtak jól megfogalmazni. „Csaknem kéthetente tartottunk előadásokat Lacival országszerte, klubokban, egyetemeken, sőt még a honvédelmi vezérkar előtt is. A gyerekekkel, Trabanttal jártuk az országot. Akkoriban a munkám leginkább egy barlangkutatóéhoz hasonlított, aki tapogat erre is, arra is… Az adatok zöme titkos volt, a nyugati szakirodalom pedig elérhetetlen, szociológiai kutatásokat olvastam, és részben politológussá kellett válnom, hogy megértsem, mi és miért történik a gazdaságban. Aztán, ahogy azóta is, igyekeztem megmutatni az embereknek a cseppben a tengert, a részfolyamatokban az egész rendszer működését.”

Számára a mostani válság szakmailag izgalmakkal teli időszak volt, de nagy morális csalódás is, hiszen a pénzügyi intézetek, hitelminősítők tisztességtelenül jártak el, óriási, hosszú idő alatt felszámolható károkat okozva. „Nagyon erős bennem a felelősségérzet a társadalom iránt, szó szerint képes vagyok belebetegedni abba, ha olyasmiről értesülök, amiből tudom, hogy baj lesz” – vallja be. A személyét ért támadásokat viszont egyszerűen kitörli az agya, pedig volt néhány az évek során.

1988-ban igazolt át a Pénzügykutatóhoz, ahol kevésbé kötött munkarendben dolgozhat. Szabad idejét az unokáival tölti, vagy gombászik a férjével, és hetente legalább négyszer sportol. „1991-ben azt mondtam a családnak, hogy a magyar egészségügy össze fog omlani, úgyhogy irány az uszoda, a futópad, a spinning, a jóga. Amit az ember megtehet magáért, azt meg is kell tennie” – idézi fel.

Egyáltalán nem tartja befolyásosnak magát. „Mások persze lehet, hogy másképp látják ezt, de én úgy érzem, a véleményem főként az egyszerű embereket, például a Lehel piaci árusokat érdekli. Gyakran beszélgetek velük, szívesen meghallgatnak” – mondja, mostanában pedig megint egyre gyakrabban tart előadásokat a férjével országszerte. Szeretne legalább hetvenéves koráig aktív lenni, és valamikor eljutni Ausztráliába és Új-Zélandra.