Lehetett volna pszichológus, tanár, akár prédikátor is, mindenütt jó hasznát vette volna annak az empatikus bizalomnak, a szeretetnek, amellyel a legundokabb teremtésben is meglátja a jót. De szerencsére újságíró lett, így jutott el a legtöbb emberhez.

A Nők Lapjában hétről hétre több százezren olvassák az írásait, és amikor a lap hasábjain mesélni kezdte azóta könyvek formájában is megjelent történeteit, hirtelen azt vette észre, hogy az olvasókban nem várt visszhangot vernek nemcsak gondolatai, hanem a mottójukul választott Simone Weil-idézet is: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

„Mindig sok levelet kaptam, sokan írták, hogy gyűjtik, másolják, felolvassák az írásaimat. A Simone Weil-idézet évek óta velem van, még a Gyermekünk című lapnál dolgoztam, akkor találtam rá Pilinszky egyik írásában, és éreztem, hogy ez a gondolat majdnem minden történetre igaz. Ezért tettem az írások elé. De arra csak sok év után jöttem rá, hogy több mottónál: amiről szól, életre szóló feladatot ad. Ezt az olvasók közül sokan nagy érzékenységgel azonnal észrevették. A mondat és a hozzá tartozó történetek elkezdtek önálló életet élni, egyre többen írták, mondták, hogy az írások és a könyveim olvasása után másképp nézik a világot, másképp fordulnak embertársaik felé.”

Bár közgazdasági technikumban érettségizett, könyvelő lehetett volna, helyette huzalokat tekercselt a kábelgyárban, dolgozott erdőirtáson, újságot hordott ki hajnalban. Végül egy barátja biztatására jelentkezett az újságíró-iskolába. Valójában nem az írás a legkedvesebb foglalatossága, mindig a határidő noszogatta, magától nem ült volna le, legfeljebb csak levelet írni – mesélte. „Az az igazság, hogy nem szeretek ülni, egy helyben lenni. Menni, úton lenni, figyelni az arcokat, hallgatni az embereket – ez a legizgalmasabb az újságíró munkájában.” Ami nem csoda, hiszen az ő szemével látva még egy negyedórás zötykölődés a HÉV-en is drámai elemekkel tarkított, izgalmas kalandnak tűnik. Szerencsére a szerkesztőségi határidők rákényszerítették, hogy végül mindig elmesélje mindazt, amit látott, hallott, átélt. A rövid írások, novellák után egyre többet gondol arra, hogy nekifog egy regénynek, egy sokfelé ágazó, rendhagyó családtörténetnek. Sajnos vagy szerencsére, erre nincs határidő, mondja nevetve.

A sikerről kérdezem. „A múltkoriban a legnagyobb lányom írt pár sort nekem, hogy az iskolában a kisfiának családfát kellett rajzolnia, és elővették az Ómama és a főpincérek című könyvemet, amely jórészt a temesvári nagymamámról szól. Ezt írta: mama, olyan jó volt olvasni, büszke vagyok rád! Akkor, bevallom, elsírtam magam. Mert az igazán mély, szívemig ható siker ez. Vagy a falvédő, amelyet szintén ő hímzett karácsonyra ajándékként. Csak később jöttem rá, milyen őrült nagy dolog volt ez tőle, hogy nekiállt és kihímezte a Simone Weil-mondatot. Mert hiába minden igyekezet, sokszor éreztem, hogy a gyerekek valahogy egy kicsit az árnyékomban élnek, legalábbis nyomhatja őket az az ismertség, ami az embert körülveszi. Ezt a lelkifurdalást talán soha nem tudom lerakni, még akkor sem, ha ők lassan feloldoznak. Az ember az életében egy kezén meg tudja számolni az igazán mélyen megélt sikeres pillanatokat. Számomra ezek mindig a családhoz kapcsolódnak. A gyerekeim születésének pillanatai, egy-egy igazi összeölelkezés vagy beszélgetés anyuval a halála előtt, a férjem egy fontos pillanatban nekem írt levele. És persze ott a világ, az olvasók, az elismerések, ezt nem becsülöm le, dehogy. Hálás vagyok érte. De a siker diadalát nem érzem. Valahogy ott él bennem a kétely: megérdemlem én ezt a sok mindent, amit kapok? Mert úgy érzem, az ember nem tesz mást, mint Üzenetet közvetít. Az író ember különösképpen. Súgást hall, és papírra veti.”