A magazin születése idején, 2009 nyarán még a Hír Televízió főmunkatársa voltam, a közéleti és kulturális műsorokért feleltem, heti adásom volt a Lánchíd Rádióban, operarovatom a Magyar Nemzetben, kritikákat írtam a Gramofonba és még több más szaklapba is – és időről időre adtam néhány dalestet. Rendkívül jól éreztem magam! Alig pár hónapra rá, 2010 novembere óta azonban nagyon megváltozott az életem: előbb a Duna Televízió vezérigazgatója, majd az Opera kormánybiztosa, utóbb főigazgatója lettem. Az írás és az éneklés szinte teljesen elmaradt, a családom pedig alig lát – viszont felnőttem: rájöttem arra, hogy valódi alkotás, férfimunka nélkül mégsem lenne teljes az életem. Így azonosulok a vezetői feladataimmal – és marad a heveny lelkifurdalásom a feleségem és immár négy gyermekem felé…

Hiába dolgoztam ebben a nagy múltú intézményben már 2001 és 2005 között is kommunikációs igazgatóként, rá kellett döbbennem, hogyha tényleg változtatni akarok, akkor sokkal több munkát kell beletennem, mint eddig bármikor bármibe. És ezzel együtt azt is be kellett látnom, hogy bár az Opera folyamatosan változik, a terhelés nem fog. A nívót csak nagy odaadással lehet elérni, máshogy meg nem is érdemes csinálni az egészet. 

A La femme-ban is az fog meg, hogy érződik rajta a minőség. Nagyon ritka ma már az odafigyeléssel készült termék, azt már „kézművesnek” szokás mondani - a La femme is ilyen. Egy női magazin, amely az én véleményemre is kíváncsi: azért ez elég ritka. Mondhatni: ez a lap ebben is egyedülálló! Azt kívánom, hogy továbbra se legyen semmilyen skrupulusuk a minőség, a művészet és hazánk szolgálata terén. Utóbbival saját magunknak teszünk szolgálatot. Véleményem szerint az igényes print lapok megmaradnak a jövőben is, mert azokat fontos tapintani, jó olvasni kocsiban, otthagyni a kanapén. A többi megy a felhőbe.