Vajon hányan ismerik manapság a nemzeti felvilágosodás korának egyik legnagyobb lírikusát, Petőfi szellemi elődjét, irodalmunk későbbi felvirágzásának előkészítőjét? Aki Lilla-verseiben megénekelte a szerelem minden gyönyörűségét és fájdalmát, a Béka-egérharcban megcsipkedte az 1790-es országgyűlés nagypipájú, kevésdohányú nemeseit, korai drámájában, a Tempefőiben megfogalmazta szállóigévé vált sorait:”Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!”.
Jankó János: Csokonai a lakodalomban (1869)
Debrecenben született, 1773-ban, a Skorpió jegyében. Borbély és seborvos apjának korai halála után anyja kosztos diákokat fogad, ebből tartja el szűkösen a két fiát. Csokonai hazulról, a tisztes kispolgári szegénységből viszi magával plebejus lázadását, a felvilágosodás eszméin csiszolódott világképét a nagyhírű debreceni kollégiumba, ahol tanárai is felfigyelnek rendkívüli tudására. Beszél latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedik az angollal, héberrel, perzsával és az olasszal. Diáktársaival olvasótársaságot – önképzőkört – alakít, megbízzák a gimnáziumi poétaosztály vezetésével, később mégis kizárják a kollégiumból haladó gondolkodása, csapongó fantáziája, fegyelmet nehezen tűrő természete miatt. Kicsapott diákként nem remélhet tanári vagy hivatalnoki állást, ezért vándorlásra adja a fejét. Egyik helyről a másikra utazgat, mint az „ország szegénye”, ahogy nevezi magát. Pozsonyban, az országgyűlés színhelyén a Diétai Magyar Múzsa című költői folyóirat kiadásával próbálkozik, sikertelenül. Onnét Komáromba megy: ott ismeri meg Vajda Juliannát – Lillát –, egy jómódú kereskedő lányát, élete egyetlen nagy szerelmét.
Mindent elsöprő szerelem
Egyszeriben elfelejti minden kudarcát, mellőzöttségét, szárnyaló versekben vallja meg a testét-lelkét elöntő forró érzéseket, örömét, hogy szeret és viszontszeretik: „a hatalmas szerelemnek elemésztő tüze bánt” írja. Így üzen annak a lánynak, aki mi más lehetne, mint „gyönyörű kis tulipánt”. Lilla sem marad közömbös. Megejtik a rokokó bájjal enyelgő szép szavak, kész nőül menni szíve választottjához. Atyja azonban gazdag férjet szán neki, hallani sem akar az éhenkórász poétáról. Csokonai tehát ismét útnak ered, állást keres, hogy méltó módon gondoskodhasson leendő feleségéről. Vágya, hogy professzor lehessen a keszthelyi Georgikonban, nem teljesül, és mire ígéretet kap egy helyettes tanári állásra, Juliannát hozzáadják Lévai Istvánhoz, egy dunaalmási kereskedőhöz. A hír letaglózza az amúgy is beteges, gyenge fizikumú költőt. Kihunyt a remény utolsó szikrája is, amely éltette: „Egy híjját esmértem/Örömimnek még:/Lilla szívét kértem;/S megadá az ég!”. Amíg a boldogság elérhetőnek látszott, költészete is szárnyalt. Versei, mint megannyi varázslatos virág, tündököltek, ragyogtak, illatoztak. Aztán a nyárra ősz jött, virulásra hervadás, csalfa reményre dermesztő reménytelenség. A reményhez című vers szívfájdító búcsú a boldogságtól, az élettől: „Bájoló lágy trillák!/Tarka képzetek!/Kedv! Remények! Lillák!/Isten véletek!”.
Boldogtalanságra ítélve
Néhány évi dunántúli bolyongás után visszatér Debrecenbe, már súlyos betegen. Szűkösen él, kerüli az embereket, főleg művei kiadását szorgalmazza, de életében mindössze kettő jelent meg: A tavasz és a Dorottya, egy farsangi mulatság komikus „hőskölteménye”, amely nyelvezetében mintegy összegzi különféle korszakait: a finomkodó rokokót és a vaskos diákhumorral fűszerezett népies dalokat, mint a Szegény Zsuzsi a táborozáskor. A költő 1804-ben egy temetésen meghűl, öröklött tüdőbaja súlyosbodik, 1805. januárjában, 32 évesen távozik a földi létből.
Mi lett Lillával?
Dunaalmásra költözött a férjével, házasságuk negyven évig tartott, annak ellenére, hogy nem volt boldog. Férje halála után ismét férjhez ment Végh Mihály hetényi espereshez, de ez a frigy sem vált be: öt év múlva visszaköltözött dunaalmási otthonába. Ott halt meg, 1855-ben. Mintegy fél évszázaddal élte túl Csokonait, akit sosem tudott elfelejteni. Kérésére vele temették a költő búcsúlevelét és a Lilla daloknak a költő halála után megjelent kötetét.
