A 2012-es év egyik legemlékezetesebb irodalmi és internetes sikere Nyáry Krisztián nevéhez fűződik, aki szinte napról napra ezrekkel osztja meg a régmúlt pillanatait. Szereplői senki szemében sem idegenek, történetei mégis egészen mások, mint amelyeket az irodalomórákon megtanulhattunk.

- Nyáry Krisztián neve sokáig a politika színteréről volt ismert. Az idei év viszont hatalmas változást hozott, amióta a Facebookon irodalmi „kirándulásra” invitálta ismerőseit. Az írók szerelmi életét bemutató bejegyzéseit tízezrek lájkolták, és ma már az Így szerettek ők című könyvében is olvashatjuk ezeket a történeteket. Honnan jött az ötlet, hogy a politikát irodalomra váltsa, s ne valami másra?

- Mindig is kommunikációval foglalkoztam, amiben valóban volt politikai kommunikáció is, de politikus sosem voltam. Egy ideig a kettőt párhuzamosan végeztem, de ma már a politikai életben nem veszek részt. A fővárosi önkormányzat kommunikációsaként dolgoztam, de ez inkább közkeletű tájékoztatás volt, melynek része volt a polgármester személye is. Irodalommal 15 éve foglalkozom, éppúgy, mint kommunikációval.

A pécsi egyetemen végeztem irodalom és művészettudomány-esztétika szakon, majd ott maradtam tanítani. 1997-ig dolgoztam ott. Az irodalom, s amit a Facebookon csinálok, a mai napig a hobbim.

- Facebook-bejegyzései elképesztő gyorsasággal váltak népszerűvé, pedig az ember azt gondolná, hogy nincs ekkora érdeklődés az irodalom iránt. Mi a titka?

- Mi a titok? Ami talán a legelső ok, hogy ez egy képes műfaj. A Facebookot azért találták ki, hogy az emberek képes tartalmakat osszanak meg. Ha nem lennének képek, tized ennyien olvasnák az oldalt. Nagyon sokat számítanak a fotók, erre figyelnek fel először az emberek. A másik a szerelem, a párkapcsolati téma. Ez akkor is érdekes, ha a szomszédunkkal történik, nemhogy egy ismert szerzővel. Sokaknak azért fontos, hogy a saját magánéleti dolgaikat összehasonlíthassák másokéival. Bár nem vagyok ennek szakértője, úgy gondolom, van körülbelül 10-15-féle szerelmi séma, s ennek a mátrixában élünk mindannyian. Ez igazolódik vissza a kommentekből is. A harmadik a hősök személye. Ezeknek az embereknek a művei ott vannak a polcokon, valamilyen viszonyban vagyunk velük, szeretjük a történeteiket. S az általam megosztott történetek nem közismertek. Még a célközönségem számára sem, akik a fővárosi, nagyvárosi diplomás, értelmiségi nők közül kerülnek ki. Pedig ezeket nem én találom ki, de valahogy mégsem jut el az emberekhez, azért, mert maga az irodalomtudomány arisztokratikus, és az információk csak egy szűk körhöz jutnak el. Ez egy nagyon zárt világ, saját nyelvezettel. Én is szólaltam már meg ezen a nyelven, de mivel csak ez a speciális közönség értette, még középiskolás szintre sem jutott el.

- De akkor honnan szedi össze az információkat? Internetről esetleg?

- Mivel én is ezekben a körökben forogtam, a kollégáimtól kaptam az első 15 történetet, ami utána már a fejemben volt, s csak annyi dolgom volt vele, hogy kicsit utánanézzek, az évszámok stimmelnek-e. Igazából csak le kellett írnom őket, s utána az egyik hozta maga után a másikat. Amelyek már kicsit keresősebbek voltak, ott annyi helyzetelőnyöm volt, hogy tudtam, hol kell keresnem. Levéltárakban, múzeumokban, s igen, az internetről. Szerencsére már szinte minden fent van a világhálón, csak tudni kell keresni.

- Akkor a titok kulcsa a jó keresőszó?

- Igazából igen, de az sem mindegy, hol keresem azt, amire szeretnék rátalálni. Vissza-visszajárok bizonyos helyekre, ahol mindig vannak új infók.

- Mára már újra belemélyedt az irodalmi életbe. De mi volt év elején az indíttatás?

- Azt gondoltam, ezek a történetek a barátaimat éppúgy érdeklik, mint engem. Nyilván, ha hasonló nem lenne a Facebookon, nekem sem jutott volna eszembe elkezdeni. Jó néhány oldalon láttam régi fotókat, történeteket, és úgy érzékelem, hogy a közösségi oldalak kezdenek blogszerűbbé válni. Valamint, van még egy oka. Tapasztalataim szerint a gazdasági válság idején az emberek szívesebben foglalkoznak a múlttal, érdekesebbé válik, miközben egy biztosabb, stabilabb helyzetben ez nehezebben ment volna.

- Bármi legyen is az ok, egy év alatt eljutott addig, hogy a posztolt szerelmi történetekből könyvet jelentetett meg. És az Így szerettek ők című kötet éppoly sikeres, mint a blog. Miért épp a szerelem?

- Mert minden ott kezdődött. 2-3 mondattal egy Radnóti-kép alatt, melyet hihetetlen sokan megosztottak. Aztán a második is valami ilyesmi volt, a többi pedig már adta magát.

- De a Facebookon nem csak szerelmi téma olvasható.

- Igen, másról is írok, de az egyértelmű volt, hogy a könyv a szerelemre fog épülni. Egyrészt, mert ezekből a történetekből van a legtöbb, meg mégiscsak ez érdekelte az olvasókat. Valójában nem tudom, miért erről kezdtem el írni. Biztos foglalkoztat a témakör, de igazából azt gondolom, az élet jelölte ki a témát nekem.

- Munkáiban mindig visszanyúlik a régmúltba. Mi van a jelenkor irodalmáraival?

- Alapvetően azt a szabályt állítottam fel magamnak, hogy nem írok meg olyan történetet, amely élő emberek érzelmeit sértené. Ezáltal a leírt történetek szerelmi részei a 20. század 70-es éveiben történtek. Természetesen van, aki tovább élt, akkor leírom, mi történt vele, de biztos, hogy nem írok meg olyat, ahol a szereplők még élhetnek.
A könyvben mégis szerepel két olyan történet, ahol az egyik fél még ma is él. Az egyik Gyarmati Fanni, ő azért nem egy hétköznapi eset, hiszen 100 éves, a másik Pilinszkynek az első felesége, aki Franciaországban él, de kellőképpen régi a történet ahhoz, hogy úgy érezzem, meg lehet írni. Ennél újabbak nincsenek. Illetve a facebookos történetek között akad, például Kodály Zoltán második felesége, aki szintén él még, de ez is egy régi történet már. Nyilván lenne mit írni Petri Györgyről, vagy bárki másról, akárcsak a már meghalt, de félkortárs írókról, de úgy érzem, ez sokak érzékenységét sértené, túl személyes lenne, s erre vigyázok.

- Viszont a múlt történetei egyszer elfogynak. Hogy áll most a „tarsolya”, előre láthatóan mennyi történet vár még megosztásra?

- Mivel nemcsak szerelmi témában írok, elég széles a spektrum, hosszabb időre van talán anyagom, de egyik történet mindig hozza a másikat. Egyszer biztos elfogynak a szerelmi történetek, de nem csak írók és művészek vannak. Nem látom jelenleg az út végét. S még itt van az írás örömének kérdése: lehet, hamarabb unom meg, mint hogy elfogyjon az anyag. De egyelőre azt látom, mindig van miről beszélnem.

Úgy tudom, mostanában egy komoly felkérést is kapott.

Ősz elején kértek fel az Aegon-díj szervezői, hogy írjak egy 12 részes sorozatot Facebook-oldalukra a magyar irodalmi díjak történetéről. Mivel a díjat nagyon fontos kezdeményezésnek tartom, hiszen ma ez a legnagyobb nem állami irodalmi elismerés, ráadásul a téma a „profilomba vág”, elfogadtam a felkérést. A magyar irodalmi díjak történetei legalább olyan izgalmasak, mint az írók szerelmi történetei. Itt is van féltékenységi dráma, nem is kevés, igaz, szakmai. Vannak vidám történetek, mint Gárdonyi Géza francia irodalmi nagydíjának sztorija, és vannak szomorú esetek is, mint József Attila Baumgarten-díjának története. A következő néhány hétben tehát ilyesmikről is írok majd.

Arról, hogyan hat a politikai múlt az írásai népszerűségére, hogy lehet-e szépirodalmi bulvárnak nevezni, amit csinál, hogyan reagálnak a híres emberek leszármazottai a Facebookon olvasottakra, minek hatására lát napvilágot 1-1 poszt, a válaszok ezen a linken olvashatók.