"Aaron Eckhart"

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Only the Lonely

Aaron Eckhart

Ez az ő dala, neki kellene énekelni azon a mélykék, komoly, lemondó hangján, nem Roy Orbisonnak. Vagy elég, ha csak dúdolja, ő, a két lábon járó szomorúság, cowboymagány és megadás. De nem énekel, inkább hallgat, és sötétszívű rosszfiúkat, veszett lelkeket játszik, ő, a kékszemű, szőke kaliforniai szörfössrác. Aaron, akarsz róla beszélni?

 

Vagy kezdjem én?

 

Mondják, gyászolni kell a kapcsolatokat is, ha véget értek, végigmenni a szakaszokon: 1, 2, 3, 4, 5, tagadás-düh-alkudozás-depresszió-beletörődés és újrakezdés. Persze nem mindig van így, nálam a sorrend 2,1,3,5,4 – éppen, mint egy blues számban. Én próbálom újrakezdeni, de nem megy, és a végére csak ez marad meg: a szomorúság, a magány, a blues.

Amit nekem a filmek, azt Aaron Eckhartnak a dalok jelentik. A jóképű idegen épp, hogy billent cowboykalapja szegélyén, amikor a nő, a jövendőbeli Mrs. Me elmegy mellette – énekelgeti magának, de már csak ezt az egy versszakot tudja saját dalából idézni. Countryzenész akart lenni, de elment a kedve, mert senki nem hitt benne. Színész lett, mint akit a klasszikus hollywood-i formára vágtak ki: izmos és arányos, ilyen álluk is csak a szuperhősöknek van. Mintha a reklámőrült Don Draper édestestvére lenne, szobormerev, megközelíthetetlen és kiismerhetetlen. Csak a szeme él, szikrázik, csontig lát, a szemeiben játszódik le szenvedély, a gyűlölet, a harc, minden ott dől el. A másik nem is fontos már, ő magával küzd - nincs ember, aki ennyire egyedül lenne a Földön.

Ő végre az az amerikai színész, aki nem férfitestbe öregedett kisfiú, hanem valódi felnőtt. Szerepei szerint nem is lehetne más, ő a yuppie Mefisztó. Alig harmincéves a Férfitársaságban, ahol egy üzletember, Chad Piercewell képében csábít el és tör össze egy süket lányt fogadásból, csak azért, hogy eldobhassa. „Okozzunk fájdalmat”- veti fel az ötletet barátjának. Évekig, ha megjelenik, feszengve nézzük: a Betty nővérben feleséget ver, a Köszönjük, hogy rágyújtott! dohánypíáros Nickje mosolyogva árulja a tüdőrákot, mondván „az állás némi erkölcsi rugalmasságot kíván”-, az Érzékeny pontban egy 13 éves lánnyal kezd viszonyt: „túlmegy mindenen, amit eddig csináltam”- mondta akkor, és folytatta. A Sötét Lovagban torzult arcú, gyilkos igazságlovag - ahogy arca egyszerre szép és riasztó, úgy tettei is jók és pokoliak. „Egy jó ember, aki túl messzire ment” - mondta róla a rendezője, Chris Nolan. A legutolsó filmjében A Föld inváziója - Csata: Los Angeles-ben világmegmentőt alakít, végre.

 

Snitt: a jófiú színre lép


Miközben egymás után játszotta a visszataszítóbbnál visszataszítóbb alakokat, romantikus szerepeket ajánlottak neki, amelyeket aztán sorra visszamondott. Nem bízott magában és a tehetségében. Aztán meggondolta magát, és rögtön a közepébe vágott, pontosabban a végébe, oda, ahol a hollywood-i románcok befejeződnek: a működésképtelen kapcsolatok, láthatatlan érzelmi viharok, életre szóló elfojtások sűrűjébe. A nő másik arcát nehéz lenne romantikusnak nevezni: a negyvenhez közeledő, szereleméhes pár már az első pillanattól fogva búcsúra van ítélve, hiába lehet kettejük között vágni a levegőt. Semmi érzelgős sallang vagy happy endes szirup, ami majdnem megfojtotta az Ízlések és pofonokban. Abban Kate Armstrongot, a latin nő testébe bújt száraz, kényszeres és érzelmileg gátolt séfet jobb keze, a tüzes északi típusú Nick gyújtja lángra átszellemült olaszossággal. Párosuk Catherine Zeta-Jones-szal annyira jól működött, hogy a bulvársajtó – ahogy azt kell –, össze is hozta őket. Hát persze, Eckhart fájdalmasan jól játssza a bensőségességet, a meghitt közelséget, azt, hogy milyen jó férj. Pedig utóbbit a valóságban még meg sem próbálta.

Noha otthon nem ezt látta: mormon vallású szülei már ötven éve együtt vannak. Amikor 13 éves lett, a szoftverfejlesztő apa a családot a kaliforniai napfényből az angol esőbe költöztette („azt hittem, fejbe lövöm magam”- emlékezett vissza Eckhart). Lassan megszerette. Aztán pár év múlva megint továbbálltak, Ausztráliába. A színiakadémiát abbahagyta, és Hawaiira ment szörfözni, majd következett Svájc és Franciaország, ahol a mormon hitet terjesztette. Az ivásról, dohányzásról és verekedésről leszokott. Forgatás után nem megy a stábbal bulizni, inkább egyedül bóklászik.

 

Cowboy blues

 

Lehet, hogy túl komoly. Azt mondja, az Ízlések és pofonok tanította meg, hogy kicsit engedje el magát, hogy ne féljen bármibe szívét-lelkét beleadni, és aztán elengedni. Nick olyan figura, amilyenre sok nő vágyik: szeret főzni, jól bánik a gyerekekkel, törődik a nővel, meghallgatja. Aaron kicsit hezitál, hogy ő lesz-e valaha is olyan, mint Nick. „Öregszem, gyereket akarok, de néha azt mondom magamnak, te nem az a fajta vagy” - és tényleg aggódik, hogy ő, negyvenhárom évesen sem az a fajta. Akar is, meg nem is megállapodni. A nősülésről úgy beszél, mintha ez lenne a következő kipipálandó a bevásárló listáján. „Tényleg ilyen leegyszerűsítve nézem a dolgot. Sok barátnőm volt is, lesz is, de még nem találtam meg az igazit, és ez a baj.” Kapcsolatban olyan érzése támad, mintha klausztrofóbiája lenne. „Nem vagyok könnyű eset. Nagyon intenzíven élek, és ez nem jó, mert a másiktól túl sokat követelek.”

Minden szerepe a végtelenségig fokozott maszkulinitásról szól, extrém férfiasság: ez az ő kategóriája. Nemhiába, a példaképei is - Clint Eastwood, Cary Grant, Paul Newman, Robert Redford - cowboyok voltak, kóbor hősök, maguknak való különcök. Montanai otthonának egyik dísze egy régi fotó, amelyen John Wayne a végtelen naplementébe gyalogol. A John Wayne-eknek nem kell társ. Amikor gyerek volt, az anyja mindig arra kérte, hogy mosolyogjon többet. Azt szerette volna, ha legyőzi a gátlásait és kimutatja az érzelmeit, de a kis Aaron elérhetetlen maradt, nem akarta, hogy mások tudják, mi jár a fejében, még ha az a valaki a legközelebb állt is hozzá. A három fiú közt ő volt a legkisebb, „a békefenntartó diplomata” két verekedős bátyja mellett. Inkább egy szál magában dalokat írt és gitározott, hogy a lányok belészeressenek, de a barátnői a bátyját, Adamet választották. „Én tudtam, hogy mit éreznek, Adamet viszont nem érdekelte. Lenyúlta a barátnőimet, és ha ma ezt megemlítem neki, úgy tesz, mintha nem is tudná, miről beszélek.”

 

Csendes vipasszána románc

 

Piszkosul jól néz ki, és jó kritikákat kap. Johnny Depp-pel forgatott egy Hunter S. Thompson regényből készült filmben, ezen még a kasszarobbantó családi akciófilm sem ejthet foltot. Mi ez, ha nem siker, ő mégsem örül neki, mert nem érzi azt, hogy a helyén van. „Nem érzi jól magát a saját bőrében? Nem” – mondja ő.

A Férfitársaságban bemutatója után egy nő arcul csapta az utcán, pedig esendőségét, érzékenységét látva az a csoda, hogy nem ölelgetik lépten-nyomon, hogy megvigasztalják. Ki tudja, lehet, hogy egyszer csak felenged majd, amikor előbukkan a montanai vadnyugaton vagy a Sunset Boulevardon a hús-vér Mrs. Me. Azt mondja, sokszor elképzeli, milyen lesz az a nő, aki mellett egy életen át ki tud tartani. Hisz benne, hogy majd egyszer meg is jelenik - ha már egyszer működött, amikor munkáról, kocsiról vagy házról volt szó. Még ha egy nő megszerzése azért ennél komplikáltabb is. Az emberek amúgy olyan gyakran lesznek szerelmesek meditáció közben, hogy a buddhisták már nevet is adtak neki: ez a vipasszána szerelem. Az egyik fele hallucináció, a másik képzelgés. Aaronnal ilyen békés, csendes, képzelt szerelembe tudnék esni.

Csak ő érti, milyen jó is ez. És én. Only the lonely.

Iván Viktória Iván Viktória cikke 2011. október
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.