A szemével is meséli, hogy néha az ellenőrök sem hiszik el neki, hogy rosszul lát… „Anyáék is remélik, egyszer az orvostudomány olyan szintre ér, hogy végre látni fogok.” Zsófi meg már ki is találta, mit csinál az első, kiélesedett napon. Egy Lengyel Zsófi? Hát egész nap rohangál a városban!

Csupa mosolygás. Tudjuk, vannak lányok, akiknek az egész teste nevet.

Az ő városa Budapest, ahol már gimnáziumi évei végén fehér bottal közlekedett. De a modern technika sokat segít: a telefonja például fölolvassa az esemeseit. „Húsz éve (most huszonkét éves) még megállás nélkül soroltam volna a hátrányait annak, hogy nem látok, de ma már gyakorlatilag mindent meg tudok oldani. Csak egy kicsit másként.” Persze azért mégis sorol hátrányokat: azt például nem veszi észre, amikor a fiúk megfordulnak utána… Utcán, suliban nincs szemezés… Amire egyébként, pletykáljuk el, nincs különösebb szüksége, mert már hat éve ugyanaz a srác van az életében.

Igaz, Belián siketlimpiai bajnok vízilabdában, Zsófi pedig válogatott paratriatlonban. Fut, úszik és biciklizik. Heti tizenhárom-tizenöt edzés… Mert a nagy álma, hogy kijusson a 2016-os Rio de Janeiró-i paralimpiára! „Nálam most az olimpia az első! Másfél évre látok előre” – mondja, de azonnal hozzáfűzi, hogy: „odáig is homályosan.” És nevet a szeme… Most mindent Riónak rendel alá.

Van mit alárendelni… Például, hogy most végez a Kodolányi János Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakán: szakdolgozatot kell írnia, diplomát kell szereznie. Aztán meg kellene felelni a küldetésnek, az érzékenyítésnek, hogy általa tudják meg olyanok is, milyen nem látni, akik sose gondolnak bele. Folytatni kellene az esélyegyenlőségi műsor szerkesztését, vezetését a Rádió Q-n… Tudja, hogy az élsportból egyszer kiöregszik, és talán… talán a médiáé, a rádiózásé, a közszereplésé a jövő.

Nehéz neki? Nehéz. Nehéz kamaszlányként a látássérültek oltalmazó iskolájából kikerülni az épek közé. „Nem mindenki megértő és segítőkész és tapintatos…” Nehéz egy diáklánynak nem bejutni pszichológiára, amikor gimnazista éveiben a lélektanról álmodozik… Nehéz beismerni, hogy nem a rajz az ő területe: vastag filcekkel nonfiguratív műveket létrehozni… Hm.

Zsófi előnyöket ecsetel. Azt mondja, ha nem volna ez a szembetegsége, nem volna ennyire empatikus, szociális problémákra ennyire fogékony. Talán nem lett volna ereje megtanulni küzdeni. „Ha meghallják, hogy miket művelek, azt hiszik, bekötött szemmel nekiúszom a falnak… De többnyire inkább becsülnek az életvitelemért!”

Dehogy hisszük, Zsófi! És egyébként szép lány vagy, ha mások még nem mondták volna. Bájos és csini. Lehet, te nem látod magad a tükörben, de mi néznénk, akár tévében is, mert okos vagy, nyelveket beszélsz, és különben is: miért úsznál a falnak?