Ma már maga a szakma is Ilcsi bácsiként emlegeti, ő azonban nem tekinti magát egyszerűen második generációsnak: ahogy mondja, inkább a „másfeledik”. Molnár Ferenc a családi vállalkozás örököse és továbbálmodója. Ma már az ő gyerekei közül is többen a családi vállalkozásban dolgoznak, miközben az egykor kozmetikusok között, szájhagyomány útján terjedő készítmények harminc országban vannak jelen. Családi örökségről és generációváltásról, a természetesség divatjáról és valóságáról, a Covid kikényszerítette webshopról, egy tizennyolc éves Trabantról, Jackie Chan fekete szappanjáról és arról is beszélgettünk, miért nem adná el az Ilcsit semmilyen összegért.

 

Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, ön valójában nem is második, hanem „másfeledik” generáció az Ilcsi történetében. Nem egy kész családi céget örökölt, hanem még az édesanyjával együtt építette föl. Mennyire volt magától értetődő, hogy egyszer ön viszi tovább?

 

Egyáltalán nem úgy történt, hogy édesanyám egyszer csak leültetett, és azt mondta: fiam, itt a családi biznisz, te vagy a fiú, neked ezt kell továbbvinni. Én azt szoktam mondani, hogy engem ez az egész szépen lassan magába szippantott. Édesanyám 1958-ban kezdett dolgozni kozmetikusként, én pedig kisgyerekként is rengeteget voltam körülötte. Ennek volt egy személyes oka is. Másfél-két éves koromban, az akkori ázsiai influenzajárvány idején agyhártyagyulladást kaptam, amiből kétoldali hallóideg-károsodásom lett. Nagyon komoly halláskárosodással nőttem föl. Édesanyám ezért is próbálta úgy alakítani az életét, hogy minél többet legyek a közelében. Egy évig jártam a Dohány utcában hallássérült gyerekek közé, ahol olyan jól megtanultam szájról olvasni, hogy utána azt mondták a szakemberek: hallókészülékkel mehetek normál iskolába. A kozmetika már gyerekkoromban is ott volt körülöttem, de ettől még eszem ágában sem volt kozmetikusnak vagy kozmetikai szakembernek menni. Rengeteget sportoltam. Atletizáltam, súlyt löktem, diszkoszt vetettem, mellette még körülbelül harminc másik sportágat kipróbáltam. A Testnevelési Főiskolára szerettem volna menni. Csakhogy a halláskárosodásom miatt fölmentettek a katonaság alól, és a hetvenes években az volt a szabály, hogy aki katonának nem alkalmas, az a TF-re sem mehet.

Volt ebben logika?

 

Akkor ez volt a szabály. Addigra már fényképezgettem a magam örömére, így végül elmentem a legendás Práter utcai fotósiskolába. Csak hogy egy kis színt vigyek a történetbe: Fenyő János a mögöttem lévő padban ült. Osztálytársak voltunk, nagyon jóban voltunk, és később dolgoztunk is együtt. Fotós lettem. Vállalati fotósként dolgoztam, diplomáciai rendezvényeket, társadalmi eseményeket fényképeztem. Néha még ma is rémálmaim vannak november 7-étől.

Politikai okokból?

 

Dehogy! Fotóstechnikai okokból. Négy-ötszáz embernek adtak át kitüntetést, én pedig ott álltam a filmes géppel. Harminchat kocka volt egy tekercsen. Jött egymás után a négyszáz kitüntetett, én meg azon reszkettem, hogyan fűzöm be időben a következő filmet. A digitális fényképezés korában ezt már nehéz átélni. Szóval én nagyon sokáig fotós voltam, és közben az Ilcsi szépen lassan beszivárgott az életembe.

Hogyan?

 

Édesanyám azért kezdett saját kozmetikumokat készíteni, mert egyszerűen nem volt miből dolgozni. A szocializmusban nem volt olyan kozmetikai alapanyag-választék, mint ma. Volt néhány alapanyag, és nagyjából kész. Ő viszont azt mondta, hogy ebből egy kozmetikus nem tud olyan munkát végezni, amilyet szeretne. Elkezdett magának készíteni zöldség-, gyümölcs- és gyógynövényalapú krémeket, pakolásokat. Nagyon hamar híre ment. A kolléganők először csak azt mondták: „Ilcsikém, ha már keversz, csinálj nekem is egy kicsit!” Aztán egy kicsit többet. Aztán még többet. A hetvenes évek második felére már olyan mennyiségekről beszéltünk, hogy szüksége lett segítségre.

Nekem addigra volt egy tizennyolc éves Trabantom, amit gyakorlatilag összefotóztam magamnak. Édesanyámnak ugyan volt jogosítványa, de az emberiség nagy megkönnyebbülésére nemigen vezetett. Így hétvégenként elindultunk. Bakony, Bükk, Alföld – attól függően, milyen növényre volt szükség. És ha már ott voltam, nyilván nem vártam rá a Trabantban, mint egy személyi sofőr. Én is szedtem a növényeket. Közben mondta, hogy ez mire jó, az mire jó, mit hogyan kell használni. Így tanultam bele. Aztán egyszer már a laborban is kellett segíteni. Kiderült, hogy engem ez tényleg érdekel. A bátyámat, Dánielt például abszolút nem érdekelte. Ő ízig-vérig újságíró, riporter volt. Én viszont valahogy ráéreztem erre az egészre. Utólag azt is gondolom, hogy talán a hallásom miatt is vonzott a fotózás és később a labor. Nem azért, mert bajom lett volna az emberekkel, csak a kommunikáció sokszor nehezebb volt, ha az ember nem hall rendesen. Ma már a modern hallókészülékekkel olyan fülem van, mint a denevérnek, de annak idején ez más világ volt.

Sokáig párhuzamosan csinálta a fotózást és az Ilcsit.

 

Hétfőtől péntekig fotóztam, hétvégén pedig csináltuk az Ilcsit. Ez hét-nyolc évig ment. És itt van egy olyan mozzanat, amely talán egy családi vállalkozás történetében fontos. Ezekben az években én az Ilcsiből nem vettem ki pénzt. Minden egyes forintot visszaforgattunk a vállalkozásba. Édesanyám közben mindennap kozmetikusként dolgozott, én fotóztam, és besegített a nagyapám, a nagymamám, a nagynéném is. Ez a szó legszorosabb értelmében családi vállalkozás volt. Édesanyám vitte a szakmai részt. A gazdasági dolgokhoz nem nagyon értett, és nem is érdekelte. Az én dolgom lett, hogy legyen tégely, legyen címke, legyen alapanyag, legyen minden, ami ahhoz kell, hogy működjön a cég. A kilencvenes évek elején aztán elértem oda, hogy a kettőt már nem lehetett egyszerre csinálni. Egyszerűen nem volt több időm és energiám. Választanom kellett. Vagy fotós maradok, és azt mondom édesanyámnak: ne haragudj, keress valaki mást. Vagy az Ilcsi. Ezt választottam. Nyilván benne volt a családi érdek is, de azért nem kell engem sajnálni. Tetszett a dolog. És hát férfiból vagyok, nem fából. Gyönyörű nők között dolgozni, mozogni, olyan készítményeket csinálni, amelyekkel még szebbé tudják tenni magukat – ezt azért nem éltem meg hatalmas tragédiaként. Nős ember voltam, de nem vak. A fülem lehet, hogy nem volt tökéletes, a szememmel semmi baj nem volt.

Harmincöt éven át dolgoztak együtt az édesanyjával. Egy erős alapító mellett hogyan tud a következő generáció egyszer csak önálló szakemberré válni?

 

Nehezen. Az első tizenöt évben nagyjából egyetlen szót mondhattam a munkában. Azt, hogy igen. A „de” nem nagyon volt a szókincsem része. Édesanyám elképesztően erős személyiség volt, és elképesztő tudása volt. Nem egyszerűen a kozmetikához értett. Nagyon komoly ismeretanyaga volt bőrgyógyászatból, kémiából, fizikából, növénytanból. Holisztikusan látta a szakmát. Azt szoktam mondani, hogy három egyetemen nem tanultam volna annyit, mint mellette. Ott álltunk nap mint nap egymás mellett a laborban. Ő ezt keverte, én azt kevertem. Közben mondta, mutatta, magyarázta, én pedig szívtam magamba az egészet, mint a szivacs. Csak hát ettől még az első tizenöt évben ő volt Ilcsi néni, én pedig a fia. Aztán egyszer fejlesztett egy készítményt, és én azt mondtam neki: „Mamka – mert én így hívtam –, én ezt nem így csinálnám.” Nagyjából az volt a válasz, hogy nekem te ne mondjad meg, hogyan kell ezt csinálni. Mondtam: jó. Eltelt fél óra. Visszajött. „Mit is mondtál az előbb?” Elmondtam még egyszer. Kipróbálta. Azt mondta: „Igazad van. Így jobb.” Na, az fordulópont volt. Onnantól kezdve szakmailag is elfogadott.

És ekkor kezdődött a valódi generációváltás?

 

Igen, de nagyon lassan. És szerintem éppen ettől volt egészséges. Nem úgy történt, hogy pénteken még Ilcsi néni vezette a fejlesztést, hétfőn pedig én. Először a fejlesztések kilencven százalékát ő csinálta, én tízet. Aztán nyolcvan-húsz. Hetven-harminc. Szépen, fokozatosan helyeződött át a súlypont át. A végén már én csináltam kilencven százalékot, ő tízet. Ez szerintem nagyon fontos egy családi cégnél. A tudást és a felelősséget nem lehet egyetlen aktussal átadni.

És békés volt ez a harmincöt év?

 

Hát persze, hogy nem! Ő Kos volt, én Bika vagyok. Úgy mentünk egymásnak néha, hogy szikrázott a levegő. De volt egy nagyon fontos dolog: ha összevesztünk valamin, akkor a konfliktust ott és akkor rendeztük. Kisütöttük, megoldottuk, és utána kész. Nem volt három nap duzzogás. Nem volt sértődöttség. Nem vittük haza. Édesanyámat egyébként a vita után öt perccel már kenyérre lehetett kenni.

Mikor tudott végleg hátrébb lépni?

 

Nyolcvanegy-nyolcvankét éves lehetett. Még akkor is járt velünk bemutatókra, képzésekre. Neki egészen fantasztikus primadonnaeffektusa volt. Fölkapcsolták a reflektorokat, kiállt a közönség elé, és bűbájos volt. Ellenállhatatlan. Kialudtak a reflektorok, vége lett az előadásnak, akkor viszont tanácsos volt lőtávolságon kívül kerülni, mert hullafáradt volt. Egyszer mentünk haza egy ilyen bemutatóról, és mondtam neki: „Mamka, nem kellene ezt már abbahagyni?” Mondtam, itt vannak az unokáid, fölnőnek úgy, hogy észre sem veszed. Mi értelme annak, hogy minden hétvégén teljesen kikészíted magad, aztán csütörtökre összeszeded magad, szombaton pedig kezdődik elölről? Azt mondta: „Tudod mit? Igazad van.” És abbahagyta. Ennyi. De természetesen attól még továbbra is konzultáltam vele. Ha fejlesztettünk valamit, megmutattam. Beszámoltam neki. Kikértem a véleményét. Vagyis kiszállt a napi munkából, de édesanyám és a szakmai mesterem maradt.

Az Ilcsi természetes, növényi alapú kozmetikumokat készített akkor, amikor még szinte senki nem beszélt bióról, natúrról vagy fenntarthatóságról. Most viszont minden második márka zöldnek és természetesnek mondja magát. Nem furcsa érzés, hogy a piac tulajdonképpen utolérte önöket?

 

Legalábbis azt mondják magukról, hogy utolértek bennünket. Ez fontos különbség. Egyszer egy nemzetközileg elismert szakember azt mondta édesanyámról: fantasztikus tudású ember, egyetlen baja van – húsz évvel megelőzte a korát. Szerintem ez pontos. Ő már akkor ezen az úton járt, amikor a világ nagy részének fogalma sem volt róla, hogy mit jelent az, hogy bio vagy natúrkozmetikum. Most pedig rengeteg az önjelölt prókátor. Én bio vagyok. Én natúr vagyok. Nagyszerű. Hol a tanúsítás? Ez nekem vesszőparipám. Azt bárki ráírhatja magára, hogy természetes. Nekem az a fontos, hogy független tanúsító szervezet igazolja, hogy valóban megfelelünk azoknak a feltételeknek, amelyeket vállaltunk. Az Ilcsit több mint húsz éve minősíti a BDIH, és később a COSMOS-rendszer követelményeinek is megfeleltünk. Ezek nagyon szigorú rendszerek. Nemcsak arról szólnak, milyen növény kerül a krémbe. Az összetevőktől a csomagolásig rengeteg feltételnek kell megfelelni. Mi több mint százféle bionövénnyel dolgozunk.

Ezek honnan származnak?

 

Van egy húszhektáros bioültetvényünk a Zsámbéki-medencében, a laboratóriumunk is ott működik. A növényeink körülbelül hetven százalékát magunk termesztjük. Egy komoly mennyiséget ellenőrzött biogazdálkodóktól vásárolunk – uborkát, paradicsomot, sárgarépát és más növényeket –, egy további részt pedig a mai napig Magyarország rétjein, erdeiben gyűjtünk, természetesen engedéllyel. És ennek van egy nagyon régi családi gyökere is. Édesanyám egyik dédanyja falusi füvesasszony volt, a másik pedig csontkovács. Ő Palócföldön született, olyan közegben nőtt föl, ahol a növények ismerete még a mindennapi tudás része volt. Gyerekként ezt hallotta: ez a növény erre jó, az arra jó. Valószínűleg genetikailag is kódolva volt benne valami ebből. Mi régen használtunk vazelint, paraffinolajat is, mert negyven évvel ezelőtt sokszor egyszerűen nem volt más. Ma viszont már olyan finom növényi olajokhoz férünk hozzá, amelyekről akkor álmodni sem lehetett. A világ fejlődik, és nekünk is fejlődnünk kell.

A fenntarthatóság ugyanakkor a csomagolásnál már nehezebb ügy. Egy kozmetikumnak mégiscsak jól is kell kinéznie.

 

Pontosan. Ha csapágyzsírt árulnék, egyszerűbb lenne. Egy újrahasznosított műanyagból készült tégely nem mindig olyan szép, kristálytiszta, mint a szűz műanyagból készült. Egy kozmetikumnál pedig az esztétika fontos. De valamit muszáj tenni. Egyre több olyan flakont és tégelyt vezetünk be, amely újrahasznosított anyagot tartalmaz, illetve maga is újrahasznosítható. És igen, lehet azt mondani, hogy ez divat, parasztvakítás, zöldre festés. Én nem gondolom annak. Vannak dolgok, amelyek elsőre kényelmetlenek, aztán néhány év múlva mindenki számára természetessé válnak.

Miközben az alapelvekhez ennyire ragaszkodnak, az értékesítési modelljük az elmúlt években alaposan megváltozott. Sokáig szinte kizárólag kozmetikusokon keresztül dolgoztak, ma pedig webshopjuk és kiskereskedelmi jelenlétük is van. Miért engedték el a régi modellt?

 

Mi nem engedtük el. A Covid rúgta ki a kezünkből. Bezárták a kozmetikákat körülbelül fél évre. Mi pedig ott álltunk, hogy akkor most mi a jóistent csináljunk? A mi rendszerünk évtizedeken át arra épült, hogy a kozmetikus dolgozik az Ilcsivel, ő ajánlja a készítményt a vendégnek, a vendég pedig rajta keresztül jut hozzá. Egyszer csak bezárták a kozmetikákat. De attól a vendégnek még elfogyott a krémje. Egy napsütéses hétfő reggelen eldöntöttük, hogy az Ilcsi márkának szüksége van egy webshopra. Kedden elindítottuk. El tudja

MOLNÁR FERENC

„Egy vállalkozásnak természetesen pénzt kell keresnie. Fizetést kell adni az embereknek, folyamatosan fejleszteni, beruházni kell, hogy jól működjön. De ha ez egyszer kizárólag a számokról szólna, akkor valamit elveszítenénk. Én azért mondom magamra, hogy másfeledik generáció vagyok, mert édesanyámmal együtt építettük föl. Most már itt van utánam a következő. Ők majd biztosan másképp csinálják. Csinálják is.”

képzelni, milyen állapotban volt. De minden nap hozzányúltunk valamihez. Menet közben cseréltünk kereket. Ezt javítsuk, azt változtassuk, amaz nem jó – de a lényeg, hogy működjön! És érdekes módon az elején a webshop részben éppen a kozmetikusokat mentette meg. Ők megrendelték a készítményt, valahogy találkoztak a vendéggel, átadták neki. Aztán egyszer csak kiderült, hogy ha már kijöttünk az internetre, nincs értelme visszamenni. Ma különböző országokban külön webshopjaink vannak. A Covid kényszerített rá bennünket valamire, amit valószínűleg egyébként még évekig halogattunk volna.

Ez nem gyengítette meg a kozmetikusokkal való különleges kapcsolatukat?

 

Nem szeretném, hogy meggyengítse. A kozmetikus továbbra is a legfontosabb szakmai partnerünk. Mert az Ilcsi nem egyszerűen abból nőtt föl, hogy csináltunk egy krémet, beraktuk egy drogériába, aztán vártuk, hogy valaki levegye a polcról. A kozmetikusok vitték a hírünket. Ők dolgoztak vele, látták, hogy működik, és ajánlották egymásnak. Ez egy több évtizedes bizalmi rendszer. A kereskedelmi csatorna változhat, de ezt nem szabad eldobni.

A fogyasztói ízlés viszont változik. Van olyan legendás Ilcsi-készítmény, amely valaha hatalmas siker volt, ma pedig már alig keresik?

 

Persze. Mondok egyet: az Esemény előtti pakolás.

Jól értem a nevet?

 

Pontosan úgy értse, ahogy érti. Látja, mondtam, hogy külön számot kell majd nyomtatni ebből az interjúból (nevet). Édesanyám készített egy csípős paprikát és gyógynövényeket tartalmazó pakolást, amelynek nagyon komoly keringésfokozó hatása volt. Fölkenték, hagyták hatni, aztán le lehetett húzni, és olyan szép, kellemes, piros-pozsgás lett az ember arca, mintha nagyot sétált volna a havasi legelőn. Rengeteg színész, modell, manöken járt édesanyámhoz. „Ilcsikém, ma este fellépésem lesz.” „Ilcsikém, fotózásra megyek.” „Ilcsikém, divatbemutatóm lesz.” Mindig ezt kérték. Egyszer édesanyám megkérdezte tőlük: na jó, de mi legyen a neve? Mondták, hogy hát ezt mindig valamilyen esemény előtt tesszük föl. Jó, akkor legyen „Esemény előtti pakolás”. Csakhogy akkoriban minden készítményt engedélyeztetni kellett a szakhatóságnál. Bementem a dokumentációval. Nézik. Nézik. „Feri, jól látom én ezt? Esemény előtti pakolás?” Mondom: igen. „Maga szórakozik velem?” Mondom: dehogy. És akkor megpróbáltam teljesen komoly arccal elmagyarázni, hogy ha létezik esemény utáni tabletta, akkor talán esemény előtti pakolás is létezhet. Végül maradhatott a név. Annak idején toronymagasan vezette az eladásokat. Ma már sokkal kevésbé. Nem azért, mert rosszabb lenne, hanem mert megváltozott a fogyasztói igény. Régen az emberek fölraktak egy pakolást azért, hogy szép, egészséges tónusuk legyen. Ma sokan inkább rákennek valamit, ami azonnal színt ad. Ilyen a piac. Volt több olyan készítményünk is, amely szerintem kiváló volt, de a piac egyszerűen nem vette föl. Csináltuk néhány évig, ha nem indult el, kivettük. Attól még nem lett rossz készítmény. Csak nem kellett.

És olyan, ami évtizedek óta működik?

 

A fekete szappan például. Problémás, érzékeny, pattanásos, rozáceára hajlamos bőr tisztítására használják, és a férfiak is nagyon szeretik borotválkozáshoz. Ha valakinek kipattogzik a nyaka vagy az arca a pengétől, nagyon jól használható. Ehhez van egy Jackie Chan-sztorink is. Volt Hongkongban egy partnerünk, aki családilag ismerte Jackie Chant. Valamilyen társaságban szóba került, hogy rengeteget izzad, folyamatosan forgat, dublőr nélkül dolgozik, összetöri magát, és problémás a bőre. Adtak neki egy fekete szappant. Annyira megszerette, hogy azóta rendszeresen használja. Ennek már vagy harmincöt éve. Hát azért Jackie Chan nem rossz referencia egy szappannak.

Az imént többször is azt mondta, „készítmény”. A „termék” szót szándékosan kerüli?

 

Igen. Nekem a „termék” szónak gyári íze van. A gyár termel. Én a „készítmény” szót szeretem. Abban benne van a kéz. Nekem ez valahogy jobban kifejezi azt, ahogyan az Ilcsire gondolok. Nyilván ma már mi sem úgy dolgozunk, hogy édesanyám áll egy fazék mellett, én meg mellette kevergetek. Komoly laborunk, fejlesztőcsapatunk, vegyészeink, szakembereink vannak. De a szemléletből ezt a személyességet nem szeretném elveszíteni.

És mi a helyzet a férfiakkal? Nekik érdemes külön kozmetikumokat készíteni?

 

Kétszer próbáltuk. Egyszer körülbelül harminc éve, egyszer meg tizenöt éve kreáltunk külön férfi termékcsaládot. Nem kellett. A piac nem vette föl. Nézze meg a férfikozmetikumok reklámjait: ott általában valamilyen világsztár van, vagy mögé teszik a Real Madridot. Én meg azért nem vagyok pariban a Real Madriddal. Másrészt szakmailag fölösleges is mindent mesterségesen kettéválasztani. Egy férfinak ugyanolyan pattanása, rozáceája, bőrproblémája lehet, mint egy nőnek. A férfi bőre hormonális okokból valamivel vastagabb, durvább lehet, de az alapvető problémák ugyanazok. A kozmetikusainknál egyébként nagyon sok a férfi vendég, van, ahol harminc-negyven százalék. Megváltozott a világ. Régen azt mondták, hogy egy férfi legyen egy fokkal szebb az ördögnél. Na, ez ma már nem elég. Ma legalább két fokkal kell szebbnek lenni. És a kozmetikusoktól azt is hallom, hogy a férfi sokszor nem vesz magának krémet, csak rájár a feleségéére. Aztán otthon jön a veszekedés: „Már megint te kented el?” Szóval használják a férfiak a kozmetikumokat. Csak néha titokban.

Ha most kinyitnánk az ön fürdőszobaszekrényét, hány polcot foglalna el az Ilcsi?

 

Meglepően keveset. Van kétféle szérumom, szeretem a magas karotinoidtartalmú készítményeket, a sárgarépát, a körömvirágot, a kövirózsát. Nyáron például rendszeresen használom a paradicsomos krémet. Látja ezt a szép színemet? Na. Ősszel-télen pedig megcsinálom a hámlasztókúrát is. Ilyenkor más készítményeket használok, amelyek segítik a bőr megújulását. Tehát használom őket. De nem úgy kell elképzelni, hogy négy méter polc van otthon csak nekem. Annyira azért még én sem vagyok hiú.

Az édesanyjától ön fokozatosan vette át a céget. Most ön áll ugyanennek a folyamatnak a másik oldalán. Három fia már az Ilcsinél dolgozik. Milyen főnök az apjuk?

 

A legnagyobb fiam a marketing területén dolgozik, a középső a cég működésében vesz részt, a legkisebb pedig a laborban. Én egy jó ideje már nem akarom a napi operatív működést irányítani. Van egy nagyon jó ügyvezetőnk, akinek a nyakába sóztam az egészet. Nem azért, mert derogál nekem a napi munka. Évtizedeken át én voltam itt minden, és ha kell, ma is megfogom a munka végét. Csak ma engem jobban érdekel a szakmai fejlesztés, az oktatás, a tudás átadása. Bemutatókat, képzéseket tartok, kozmetikusiskolákban tanítok. A fiúk pedig teszik a dolgukat. És majdnem mindennap össze is zördülünk valamin.

Mint annak idején Ilcsi nénivel?

 

Pontosan. Csak ők már nem fognak tizenöt évig csöndben maradni, mint én az édesanyám mellett. Más generáció. Más világ. Vannak saját elképzeléseik, és ez így van jól. Sok dolgot önállóan csinálnak, de ha nagyobb döntésről van szó, azért kikérik a véleményemet. Van még mit tanulniuk? Persze. Nekem van még mit tanulnom tőlük? Persze. Ez ettől működik.

És hogyan kezelik a konfliktusokat?

 

Én nagyon szeretem a keleti bölcsességeket, hadd mondjak el erre egy történetet. Két szerzetes vándorol, és egyszer egy megáradt folyóhoz érnek. A parton áll egy fiatal nő, aki fél átmenni. Az egyik szerzetes megfogja, fölkapja, átviszi a túlpartra, ott leteszi, elköszönnek és továbbmennek. Eltelik néhány hét. Egyszer csak a másik szerzetes nem

MOLNÁR FERENC

„Örülök minden napnak. Ha esik az eső, annak örülök. Ha süt a nap, annak. Megtanultam élvezni az élet minden pillanatát, és megkeresni benne a szépet. Én abszolút félig teli pohár ember vagyok. Nálam az a bizonyos pohár soha nem félig üres. Mindig félig tele van.”

bírja tovább: „Testvérem, hogy tehettél ilyet? Nekünk még nézni sem lenne szabad egy nőt, te meg fogtad, fölkaptad és átvitted a folyón!” Mire a másik azt mondja: „Testvérem, én azt a nőt három hete letettem a folyó túlpartján. Te még mindig cipeled.” Na, én ebben hiszek. Lehet összeveszni. Sőt, néha kell is. Ki kell sütni a konfliktust, meg kell oldani a problémát, aztán le kell tenni. Édesanyámmal is ezt csináltuk, a fiaimmal is ezt próbálom. Nincs értelme három héten át cipelni a nőt.

Van még egy lehetséges következő generáció: a lánya.

 

Panka nagyon okos, kiválóan beszél angolul, nemzetközi területen tanul. Néha társaságban megkérdezik tőle: „Panka, te mi leszel?” Ilyenkor rám néz, és egy sóhaj kíséretében azt válaszolja: „Van más választásom? Ilcsi.” De a feleségem nagyon bölcsen mondta, hogy ha befejezi az egyetemet, ne rántsuk be rögtön a családi cégbe. Menjen el máshová. Dolgozzon egy-két-három évet más cégnél. Lássa, máshol hogyan működnek a dolgok. Ezzel teljesen egyetértek. Egy családi vállalkozásban nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy a gyerek azt hiszi: a világ mindenütt úgy működik, ahogyan otthon. Nem. Lásson mást, tanuljon mást, hibázzon máshol is egy kicsit, aztán ha akar, jöjjön. Én persze számítok rá, de azt szeretném, hogy ne azért jöjjön, mert nincs más választása.

Egy ilyen nagy nevű és sikeres családi vállalkozás nyilván felkelti a befektetők figyelmét. Kapott már olyan felvásárlási ajánlatot, amelyen legalább egy pillanatra elgondolkodott?

 

Kaptunk. Nem is egyszer. De nekem erre nagyon egyszerű válaszom van. Hét gyerekem van. A nyolcadik az Ilcsi. Az ember pedig nem adja el a gyerekét.

Akkor nincs az az összeg?

 

Nekem nincs. Nyilván egy cégnek van értéke. Lehet mellé számokat tenni. Lehet árbevételt nézni, eszközöket, márkaértéket számolni. De nekem az Ilcsi nem csak egy cég. Benne van édesanyám egész élete. Benne van az én életem. Benne van a családunk története. Ha eladnám, utána mit csinálnék? Kávézgatnék? Nem az én világom.

Messzire jutottak a Trabanttal bejárt Bakonytól.

 

Harminc országban vagyunk jelen. Most már Kínában is. A kínai piacra bekerülni körülbelül tizenöt év munkája volt. Nagyon szigorúak a hatóságok, és én ezt valahol meg is értem: védik a piacukat. Nekünk ráadásul a natúrkozmetikai elveink miatt voltak olyan feltételeink, amelyekből nem akartunk engedni. De végül sikerült. Viszont engem önmagában az nem érdekel, hogy mindenáron kétszer akkora legyen a cég. Az érdekel, hogy ha harminc ország helyett egyszer majd negyvenben vagy ötvenben vagyunk, akkor is Ilcsi maradjunk.

Mit jelent az, hogy „Ilcsinek maradni”?

 

A szemléletet. Minden más változhat. Az értékesítés változik – láttuk a Covidnál. A csomagolás változik. A technológia változik. A marketing változik. A fogyasztók változnak. A következő generáció pedig biztosan olyan dolgokat fog csinálni, amelyeket én ma még nem is értek. És ezt el kell fogadni. De azt nem szabad elfelejteni, hogy ez az egész hogyan kezdődött. Édesanyám nem úgy ült le 1958-ban, hogy írjunk egy üzleti tervet, legyen öt év múlva ennyi az EBITDA, aztán menjünk tőzsdére. Volt egy szakmai problémája. Azt mondta: azokból az alapanyagokból, amelyek rendelkezésre állnak, én nem tudok elég jó munkát végezni. Ezért csinált magának valami jobbat. Aztán jött a kolléganő: „Ilcsikém, nekem is keverjél!” Tulajdonképpen ebből lett az egész. Szerintem ezt kell továbbvinni. Egy vállalkozásnak természetesen pénzt kell keresnie. Fizetést kell adni az embereknek, folyamatosan fejleszteni, beruházni kell, hogy jól működjön. De ha ez egyszer kizárólag a számokról szólna, akkor valamit elveszítenénk. Én azért mondom magamra, hogy másfeledik generáció vagyok, mert édesanyámmal együtt építettük föl. Most már itt van utánam a következő. Ők majd biztosan másképp csinálják. Csinálják is. Csak tudják, mit nem szabad elveszíteni. És ha közben összevesznek valamin, az sem baj. Csak utána tegyék le a nőt a folyó túlpartján.

Ha visszanéz az életére, van valami, amit ma másképp csinálna? Vagy inkább úgy van vele, hogy minden kellett ahhoz, hogy ide jusson?

 

Semmit nem bánok. Tényleg semmit. Minden kellett. De volt egy nagyon fontos fordulópont az életemben. 2007-ben aortarepedésem volt. Édesapám és a bátyám is ebben halt meg, úgyhogy pontosan tudtam, hogy ez nem az a történet, aminél az embernek feltétlenül jók az esélyei.

Honnan tudta, hogy mi történt?

 

Sehonnan. Egy vitorláshajón lettem rosszul. Negyven éve vitorlázom, ott voltam a hajón, és egyszer csak éreztem egy iszonyatos ütést. Nem fájdalmat a szó hagyományos értelmében, hanem mintha valaki teljes erőből mellkason vágott volna. A feleségem hívta a mentőt, és két percen belül ott volt két rohammentő. És itt jön az, amikor azt mondom, hogy valaki odafönt azért vigyázott rám. Aznap, egy motoros találkozó miatt annyi mentőorvost kellett szolgálatba állítani, hogy a környék szinte összes orvosát megkérték: aki tud, üljön be egy mentőbe. És mit gondol, milyen orvos ült abban a mentőben, amelyik értem jött? A füredi szívkórház egyik kardiológusa. Lehetett volna fogorvos is. Vagy nőgyógyász. Nekem kardiológus jutott.

Innen már egyenes út vezetett a műtőbe?

 

Azért ennyire nem volt egyszerű. A Városmajor nem tudott fogadni, mert egy ilyen aortaműtéthez tizennégy-tizenöt ember kell. Végül Zalaegerszegre vittek. A nyolcason mentünk végig mentővel; többet voltam a levegőben, mint a hordágyon. Amikor megérkeztem, Simon főorvos azzal fogadott, hogy ha ezt a mentőutat túléltem, akkor már nagyságrendekkel jobbak az esélyeim. Hat és fél órán át műtöttek. Ebből hetvenhét percig állt a szívem. Ki kellett venni a sérült érszakaszt, és beültettek a helyére egy műeret. A keringésemet közben gép tartotta fenn, de a szívem nem vert. És akkor én – hogy finoman fogalmazzak – elhagytam a karosszériát.

 

Mit jelent az, hogy „elhagyta a karosszériát”?

 

A műtő fölött volt egy üveggaléria, ahonnan az orvostanhallgatók nézhették a műtéteket. Egyszer csak azt láttam, hogy ott ül az apám meg a bátyám. Mind a ketten akkor már évek óta halottak voltak. Normális utcai ruhában üldögéltek, mintha valami meccset néznének, és figyelték, hogyan dolgoznak rajtam az orvosok. Aztán találkozott a tekintetem a bátyáméval. Rám nézett, és csak annyit mondott: „Feri, nem kell még jönnöd. Maradjál.” Úgyhogy visszabújtam a karosszériába.

Egy ilyen élmény után másképp néz az ember az életre?

 

Teljesen. És ez nem valami öregemberes bölcsesség. Én tényleg örülök minden napnak. Ha esik az eső, annak örülök. Ha süt a nap, annak. Megtanultam élvezni az élet minden pillanatát, és megkeresni benne a szépet. Én abszolút félig teli pohár ember vagyok. Nálam az a bizonyos pohár soha nem félig üres. Mindig félig tele van.