Hogy most mégis, azt nem egy igazságosztó hévvel berobbanó pályakezdőnek köszönhetjük, hanem a 79 éves, társadalomkritikus témáiról ismert Ken Loachnak, aki az Én, Daniel Blake című filmmel zárta le rendezői életművét, és ezzel másodszor is elnyerte a cannes-i fesztivál fődíját, az Arany Pálmát.
Daniel Blake tucatember. 59 éves, ács, gyermeke nincs, felesége meghalt, egyedül él a teljesen érdektelen, nagyjából Miskolc méretű Newcastle-ban. Egy szívroham után az orvosai nem engedik vissza dolgozni, szociális segélyre javasolják. Itt kezdődik Daniel Blake kálváriája, amelyet Ken Loach nem valami emelkedett szenvedéstörténetnek ábrázol, hanem annak, ami: a tökéletesen szenvtelen angol hivatalok packázásainak, és a bennük vergődő kisember csöndes szétroncsolódásának. Blake a segítséget ajánló ügyfélszolgálatra belépve gyakorlatilag gumilabdává válik, ide-oda küldik, utalják, fegyelmezik, értelmetlen küzdelmekre kötelezik a törvény erejével. A rendszer tökéletesen működik, kijutni belőle nem lehet, mert a csökkent munkaképesség nem elég a szociális segélyhez, dolgoznia viszont nem ajánlott, ha nem akar egy következő rohamban elpatkolni. Különös börtön ez, rács sehol, mégis teljes jogfosztottságot él át, aki ide kerül, és még porig is alázzák a megközelíthetetlen, szabályokra hivatkozó, öltönyös-kiskosztümös referensek.
Blake minden jóindulata és türelme a jogi formulák és nyomtatványok tengerébe fullad, a hivataljárás viszonylag hamar értelmetlenné válik, a jövedelem nélkül fuldokló ács azonban nem kitör a gyűrűből, inkább kitér a ráfonódó állam elől. Ha magán nem tud segíteni, talál olyat, akin tud: egy egyedülálló, kétgyermekes anyát, aki hasonló köröket fut – hasonló eredményességgel – az ügyintézők között. Innentől a küzdelem értelmet nyer. Az öregedő férfi segít a családnak, a nő elfogadja, a gyerekek megszeretik, egymás támogatásával kicsit kevésbé magányosak. Nem akar ő semmit, csak megnyugtatni saját magát, hogy még mindig szükség van rá, még nem roncs, még képes adni. És kiderül, hogy az ott, abban a pillanatban, az ügyfélszolgálat ajtajában kitalált rendszer kiválóan működik. Van kihez fordulni, van igazi támasz a feladatát teljesíteni képtelen állam helyett. Nincs segély, de van másik ember. És a néző – noha érzi, tudja, hogy nem jó irányban haladnak a dolgok – drámai jelenetek, kimondott szándékok nélkül, a tétova félszavakból, a dokumentumfilmszerűen kopogós, életszagú jelenetekből is mélyen átéli ennek az esetleges kis közösségnek az erejét. Nem tűnnek el a bajok, de lesz egy kis meleg a gyerekszobában, lesz vacsora a gyerekadagból, és lesz, aki elkíséri a nőt az ételosztásra, végigállva a kilométeres sort, és végignézve, ahogy az anya egy babkonzervet ott, helyben, a polcok fölött lopva kinyit, és a szájába önt, mert már hetek óta éhezik.
Itt kezd zavarni, hogy kicsit túlfűtötték a vetítőtermet. Később, amikor a nő egy boltban egy csomag tisztasági betétet lop, az érzés már jól azonosítható gyomorgörcs lesz, és a vége főcímmel sem enyhül. A film nyers, hűvös látványvilága, a csupasz iparvárosi utcák, az élhetetlenné pusztult szociális lakás nem hagy menekülő utat, és Loach állandó forgatókönyvíró partnere, Paul Laverty sem segít: feszes dramaturgiával fosztja meg jelenetről jelenetre a főszereplőket a kitörési esélyektől. És csak a film felénél döbben rá a néző, hogy még a helyzeteket megkönnyítő zene is hiányzik. Semmi nem tompítja az utca, a folyosó, a hivatal, a lakás könyörtelen zajait. Lemerülünk a legaljára.
Két kitűnő színész is segít ebben. A Blake-et alakító, stand-up komédiásként ismert Dave Johns arcvonásaiban semmi izgalmas nincs, gesztusaiban egyszerű, mint a bot, de gyors reakciói, szögletes mozgása, apró szemében az öntudatlan őszinteség vibrálóvá teszik a jelenlétét. Az anya szerepében Hayley Squires praktikus, odaadó, nőiségét nem a testével, hanem elszántságával, kemény testtartásával éli át, feladatként. Tiszta eszközökkel jeleníti meg saját énjének visszafojtását, szinte eltűnik a vállalása alatt. Nem nő, hanem anya, céltudatos igavonó, életben tartó embergép. De a férfi segítő barátsága lassan valami nehezen bontakozó lágyságot és biztonságtudatot visz a vonásaira.
Ennyi a film lényege. Emberek összekapcsolódása az életben maradásért, a bezáródás, a bizalmatlanság helyett az egyetlen értelmes reakció. Nem az, ami ezután jön. Nem Blake tombolása, nem az újabb szívroham, nem is a „koldustemetésen” elhangzott beszéd, ami amúgy a jóléti állam elleni vádiratnak is kifogástalan. A film kritikusai rendszerint kiemelik, hogy Loach Daniel Blake sorsával precízen lefestette a Brexit szociográfiai hátterét, de valójában ennél többet tett. Drámaiság nélkül mutatja meg a negyedik ipari forradalom peremvidékén élő, internet-analfabéta, nem-felhasználó, nem-fogyasztó, magányra kárhoztatott kisember utolsó esélyét: a nyitást a másik felé. Új, nagyon aktuális témát talált a filmművészetnek. Méltó búcsú ez.
