Gondolhatnánk igazi hazudozónak is, pedig valójában jó humorú, igen okos és kiváló képzelőerővel megáldott ember volt. Megjárta a törökök és a svédek ellen vívott háborút, s miután kegyvesztett urával együtt menekülnie kellett, előbb Rigában telepedett le, majd hazatért hannoveri birtokára.

Egy-egy vadászat után esténként színes történetekkel szórakoztatta és nevettette meg barátait. A távoli vidékeken játszódó, képtelen sztorik olyan nagy sikert arattak, hogy szájról szájra jártak. A sikertörténet ezzel nem ért véget, 1781-ben ugyanis valaki angol nyelven nyomtatásban is kiadta Münchhausen báró csodálatos meséit. A német fordítás és átdolgozás Gottfried August Bürger nevéhez fűződik, többnyire az ő könyvéhez nyúlunk vissza, ha az „eredeti” Münchhausen-kalandokat akarjuk elolvasni.
Talán nem véletlen, hogy mind közül az egyik leghíresebb az, amikor a báró önmagát húzza ki, saját hajánál fogva a mocsárból.

"A lónak négy lába van, mégis megbotlik, így a legjobb lovast is érheti baleset az ugratásnál. Én is majdnem rajtavesztettem egyszer. Egy mocsarat akartam átugratni. Első pillanatra nem is tűnt túl szélesnek. Sajnos, valójában sokkal szélesebb volt, ezért a mocsár közepe táján a levegőben visszafordítottam a lovamat, így tértem vissza oda, ahonnét elindultam. Másodszor már nagyobb lendülettel ugrattam, de sajnos, ez az ugrás sem sikerült, a túlsó part közelében nyakig elmerültem a mocsárban. Bizony, az lett volna az utolsó órám, ha hirtelen ötlettel nem bízom magam a karom erejére. Gyorsan és nagy erővel megragadtam a varkocsomat, ugyanakkor térdem közé szorítottam a lovamat, könyörtelen keménységgel szépen kirántottam magam paripástul a feneketlen sárból. Nem tagadom, forró percek voltak, de végül is szerencsésen megmenekültem."

Mindannyian tudjuk, hogy ez egyszerűen lehetetlen, mégis szívesen dőlünk be egy pillanatra a mese álomvilágának, mert Münchhausen egy biztosan vesztes helyzetből szabadul. És ki ne szeretne megszabadulni egy biztosan vesztes helyzetből? Ki ne szeretné elhinni, hogy a lehetetlen lehetséges, és a csoda megtörténhet vele is.

Ahhoz azonban, hogy valóban megússzuk, kicsit Münchhausenné kell válnunk. Legalábbis Horváth Aliz coach szerint, aki azt állítja, van egy-két trükk, amit elleshetnénk az egykori „hazudozós” katonától. Az első mindjárt az, hogy Münchhausen, amikor nehéz helyzetbe kerül, megpróbálkozik akár a lehetetlennel is, és képzeletének végtelen erejét használja ahhoz, hogy eljusson a megoldáshoz.

Münchhausen varázslata

Ha egy pillanatra beleképzeljük magunkat a katona helyzetébe, könnyen lehetne úrrá rajtunk akár a kétségbeesés is. Hiszen ott ülünk a mocsárban, és ha nem teszünk sürgősen valamit, a következő pillanatban elsüllyedünk. Nem ismerős ez valahonnan? Nem ezt érezzük mindannyian, amikor bajban vagyunk? Ha szimbolikusan értelmezzük a münchhauseni képet, a mocsár elég sok mindent jelképezhet. Üzleti kudarctól párkapcsolati konfliktuson át a gyászig sokféle nehézséget.

Tanácsadónk, a coach szerint az is tanulságos, ami a Münchhausen-féle megoldóképletből hiányzik. Ez pedig nem más, mint a fix pont. A helyzet nem meseszerű, hanem tényleges megoldásához ugyanis szükségünk van valamire, amibe még ebben a bizonytalan (mocsárszerű) közegben is belekapaszkodhatunk. Biztos pont nélkül ugyanis nem kapaszkodhatunk ki sehonnan! A báró története épp azért hihetetlen, mert nincs benne ez a pont, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy mindenekfelett hisz önmagában, a saját erejében. Még akkor is, ha nevetségessé válik. Márpedig azzá válik, mert a saját varkocsánál fogva nem tudja kirángatni önmagát. Mégis van abban valami megindító, ahogy mit sem törődik a fizika törvényeivel. Szó sincs róla, nem biztatok itt senkit arra, hogy semmibe vegye a valóságot, az azonban elgondolkodtató, hogy Münchhausen önmagába vetett hite milyen erős. Vajon nem itt van a kulcs?

Coachunk persze rögtön pontosít, hiszen a hit fontos, de talán a reális önismeret még inkább, az, hogy tisztában legyünk az erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. Valamint értsük, hogy olykor a gyengeségünk is lehet hasznos, és a túlzásba vitt erősségünk is a hátrányunkra válhat. Azt is ajánlja, hogy esetleg nézzünk körül a „mocsárban”. Igazán csupa borzasztó dolgot látunk magunk körül, vagy van ott valami más is?

– Mindenkinek megvannak a bevált módszerei arra, hogyan keveredjen ki egy-egy nehéz helyzetből – állítja. – A baj akkor kezdődik, ha a „hagyományos” módszerek nem segítenek, és nem tudunk átváltani egyikről a másikra. Alapvetően kétféle úton szabadulhatunk, vagy megpróbáljuk elkerülni a mocsarat, új utat választva kilépni belőle, vagy megváltoztatjuk azt a (lelki) viszonyt, amely a helyzethez fűz bennünket. A harmadik megoldás az lehet, amikor megkérünk valakit, hogy segítsen. Ahhoz, hogy eldöntsük, melyik lesz a célravezető megoldás, fel kell mérnünk, hogy mi magunk mennyire tudjuk kontrollálni és befolyásolni a helyzetet. Ha például végletesen rossz munkahelyi légkörből szeretnénk szabadulni, egész más megoldást kell választanunk, amennyiben a munkánk mindenképpen ehhez a munkahelyhez köt, mint ha bárhol máshol is dolgozhatnánk. Elképzelhető, hogy a „mocsárban” kell életet teremtenünk. Számtalan élethelyzet létezik, amiből nincs kilépés, ilyen például, ha a gyásszal vagy valamilyen betegséggel kell szembe néznünk. Ilyenkor marad a lélek varázslata – ez az, amikor elkezdünk egy helyzetről egész másképp gondolkodni.

Kontroll a gondolatok felett

Tegyük fel, hogy az a vállalkozás, amelyet évek óta sikeresen vezetünk, egyszerre csőd közelbe kerül, vagy komolyan megrendül a piaci helyzete. Ilyenkor bármennyire elképzelhető is, hogy a cég külső körülmények, a világgazdasági helyzet, a válság stb. hatására kezdett el lefelé indulni, rögtön feltesszük magunknak a kérdést, miért épp mi megyünk most tönkre, miért minket sújt ennyire a sors. Innen már egyenes az út az önvádig, a „biztos velem van a baj” gondolatáig.
A panaszkodás, az önmarcangolás egyre mélyebb gödörbe visz, hiába sírjuk el a bánatunkat a barátainknak, nem változik meg semmi.

A coach egészen egyszerű módszert javasol a helyzet megfordítására. Azt, hogy felejtsük el a miért kezdetű kérdéseket. Helyette használjuk a hogyan kérdőszót, és ilyesféle kérdéseket tegyünk fel: Hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, és hogyan juthatok ki innen? Milyen új lehetőségeket teremt a megváltozott helyzet? Mit tanulhatok a történtekből? Máskor, amikor nehéz helyzetben voltam, hogyan menekültem meg? – Ezek a kérdések ugyanis előrevisznek, a megoldás felé. A gondolatok kontrollálása segít abban, hogy ne lépjünk az önsajnálat útjára. Ehhez viszont arra kell ránéznünk, amink van, és nem arra, ami elveszett.

Embert próbáló lelki munka is várhat ilyenkor ránk, mert a megoldáshoz néha meg kell változtatnunk az értékítéleteinket, sőt talán az egész életünket. Ahhoz például, hogy esélyünk legyen meggyógyulni egy súlyos betegségből, egészen biztosan át kell alakítanunk a mindennapjainkat is, és vele együtt azt, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. Ha eddig a munka volt az életünk, amely óriási erőket mozgósított, és túl sok stresszel járt, akkor a munkát és a karriert hátrább kell helyeznünk a ranglistán. Közben olyan kérdésekkel szembesülhetünk, hogy ha a munkánkban és a karrierünkben nem kereshetjük meg az örömöt, mit kaphatunk helyette, lesz-e valaki, aki a kevesebb kötöttséggel járó életünkben elkísér bennünket. És nem biztos, hogy a válasz annyira tetszetős lesz! Ezért nehéz!

Ezen a ponton azonban újra előkerülhetnek Münchhausen báró trükkjei. Mindenekelőtt végtelen fantáziája, az a mód, ahogy a világra tekint, számára ugyanis az élet egy nagy és végtelen kaland, amelyben megtörténhet és mindennek az ellenkezője is. Ő mer másképp gondolkodni, a képzelete abszurd, és furcsa helyzetek sorozatát teremti. És talán nem a találékonyság az, ami kimenti az embert a válságok, a háborúk és a katasztrófák örökös körforgásából, nem a teremtő ereje az, amivel olykor kijátssza, olykor a saját hasznára fordítja a természet törvényeit is?
Hallgassuk csak!

"… A rakodás végeztével a Toweron, vagyis a londoni várbörtönön át indultam haza. A déli nap szörnyen perzselt, a hőség elbágyasztott, egyébként is nagyon elfáradtam. Gibraltárban újból visszavedlettem katonává, s a katonaélethez hozzátartozik az ágyúk meghitt közelsége, így nem sokat teketóriáztam, hanem bemásztam egy nagy ágyú csövébe, hogy annak hűvösében kissé kifújjam magam, és némileg felüdüljek. Karomra hajtottam a fejem, és már aludtam is, akár a bunda. Sajnos egyvalamiről megfeledkeztem, mégpedig őfelsége az angol király születése napjáról. Ezen a napon az a szokás, hogy déli egy órakor minden ágyút elsütnek, díszlövést adnak le az uralkodó tiszteletére. Miután az ágyúkat már reggel megtöltötték, persze csak fojtásra, senki sem bukkant rám, a hétalvóra. Pontban egy órakor aztán megtörtént a baj: eldördültek a díszlövések, s én a londoni tetők felett átrepültem a folyó túlsó partjára…'

És ha már újra hiszünk teremtő fantáziánk és találékonyságunk mindent elsöprő erejében, akkor együtt száguldhatunk Münchhausen báróval azon a híres ágyúgolyón egyenesen a megoldás felé.