"Maguk a mexikóiak nevezik így az országukat: mágikus Mexikó! Mert az. "

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Mexico mágico!

Maguk a mexikóiak nevezik így az országukat: mágikus Mexikó! Mert az.

 

Elképzelhetetlenül színes, gyermekien nyílt, asszonyosan telt, buja és felkavaró, már az első találkozáskor a karjaidba dobja magát, mégis titokzatos, szürreális, és bevehetetlen. Frida Kahlo nem születhetett volna másutt, és señor Jose Gardado Rayo de Plata is csak itt teheti aranyos övcsatjára, s pisztolyára a kezét, hogy hölgyét meghódítsa. Ó Mexikó, kétszer léptem a földedre, ezerszer varázsoltál el… Visszavágyom.

 

 

Poggyász rendben, repülőre a csíkos zokni nálam, és ahogy kértem, a szélen ülök. Felszállunk. Az irány Budapest–New York–Mexico City. Nyugatnak tartunk, mindig csak nyugatnak. És nekilátunk utolérni a napot. Hasítja a gép a levegőt, de ennek a pénteknek csak nem akar vége szakadni. Minél távolabbra megyünk, a Nap annál feljebb világít, végül tizenhárom óra elteltével megadja magát, lebukik. Mexikó fővárosában éjszakai fények fogadnak. Párában és füstködben úszik a város, hiába meresztem a szemem, a Popocatépetl-t nem sikerül meglátni. A gép úgy ér földet, mintha puha szőnyegre futnánk.

Olá, Mexikó! Megérkeztünk.

 

Kik vagytok, szakállas, fehér istenek?

 

Este tízkor andalgunk a főváros pálmákkal övezett széles sugárútján, a Reformán, hullámzanak az emberek, mintha délután hat óra lenne. Nem győzzük elhárítani a szerenádra kínálkozó csipkeinges, sombrerós mariachi-zenekarok próbálkozásait. A kereszteződésekben árusok, a fához kötözött kicsi fiú anyja rágógumit és cipőfűzőt kínál a zöldre várakozó kocsik között. Karnyújtásnyira tőle párizsi elengancia, ruhák, parfümök, autók.

 

 Az utakon nappali fényesség! Húszmillió ember él ebben a hegyekkel körülzárt óriási medencében, mely valaha egy Texcoco nevű tó bölcsője volt. A mai metropolis az ötezer méter magas Popocatépetl lábánál a legrégebbi lakott település a kontinensen. A főváros elődje, az ősi Tenochtitlán, „a kaktuszgyümölcs palotája” jár a fejemben, az aztékok valahai, cölöpökre épült, gazdag városa. Szigetein évente többször arattak. Házait, vadasparkjait és piramisokra emlékeztető templomait, a mérnöki pontossággal tervezett utcák és épületek szövevényét ámulva nézték a hódító spanyolok:

„Miután megannyi várost és völgyet láttunk, csak csodálkozunk e sok hatalmas tornyon meg épületen, mely a vízen áll, s mind kőből való. Némely katona kérdé, vajon amit lát, azt álmában látja tán…”

 

A messziről érkezett, szakállas, fehér „isteneket” és sosem látott lovaikat viszont az indiánok csodálták. Egy hódításkorabeli könyvben egy szemtanú így számol be az első találkozásról:

„A szarvasok hátukon a katonákkal egyre közeledtek. Horkantottak és nyerítettek. Szörnyen izzadtak, a víz patakokban ömlött a testükről. A tajték a földre fröcskölt pofájukból.”

 

Nem csoda, hogy még az uralkodó, a jóslatokban hívő II. Montezuma is az óceánba merült félistennek hiszi a spanyol király kapitányát, Hernan Cortezt, kinek érkezése 1519-ben megegyezett a jóslatokban szereplő uralkodó, Tollaskígyó visszatértének idejével. A hódítónak gazdag ajándékot küldő, emberáldozatra is kész, végül szerencsétlen sorsra jutott Montezumára gondolva nem először érzem Mexikó történelmének kultikus varázsát. És most, ezen az utazáson találkozom először azzal a nézettel, mely szerint ma már nem hódításról beszélnek, hanem a két kultúra, az indián és a spanyol találkozásáról. Fél évezred múlt el…

 

1 | 2 | 3 | 4 | tovább
Schäffer Erzsébet Schäffer Erzsébet cikke 2013. december
címkék:
Utazás
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.