Ma már meg sem lehet lepődni azon, ha egy kiállításon járva kérdésünkre azt a választ kapjuk a melletünk nézelődő látogatótól, hogy nem tudja eldönteni, a képek szépek-e vagy sem.

Ahogy a mondás tartja, ízlésekről nem lehet vitatkozni, az egyénenként változó, hogy kinek mi tetszik, s mi nem. Ennek ráadásul mélyen a kultúrában gyökerező okai vannak. Ha vitába szállunk ízlésbeli kérdésben, azzal azt kockáztatjuk, hogy erőszakosnak tűnünk.

Nem lehet megmondani, mi szép és mi nem

Az teljesen érthető, hogyan nyert ez a hozzáállás ekkora teret. Kezdetben ez is kedvesség kérdése volt: igencsak zord embernek kell lenni ahhoz, hogy azt mondjuk valamire, amiért egyik szerettünk egyenesen odavan, hogy az bizony elképesztően ronda vagy elviselhetetlen. Bizonyos körökben most is megbotránkozást vált ki, ha egy egyhangúan elismert művet valaki nem tart különlegesnek, kiválónak, vagy neadjisten akár unalmasnak, érdektelennek találja. A véleménykülönbségért rosszalló pillantások és megvető hümmögés a jutalma.

Akinek nem megfelelő az ízlése, mintha magáról személyiségéről állítana ki rossz bizonyítványt, elvégre ha a stílus maga az ember, az ízléssel sem lehet másképp. Szerencsére a körök egyre jobban tágulnak: ma már semmi meghökkentő nincs abban, ha valaki a komoly, kortárs szépirodalmi művek mellett népszerű lektűrt is fogyaszt, vagy ha komolyzenei koncertek mellett belehallgat a rapszámokba. Ma már minél színesebb az ízlésünket tükröző mozaik, annál színesebb az egyéniségünkről alkotott kép is.

Nem mindenki rajong Toszkánáért- de a legtöbben igen

Ésszerű belátni, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet összemérni. Melyik szebb: Párizs vagy Siena? Mindkettő gyönyörű, a saját egyedi módján. Mindkettő más-más lelki igényt elégít ki az egyik grandiózus, fenséges, nagyvilági, a másik bensőséges, barátságos, ide-oda kanyargó kis utcákkal. Mivel nem lehet egy ilyen kérdést eldönteni, az emberek joggal azt gondolják, hogy ez egyéni preferencia kérdése. Tőlünk függ, hová szeretnénk elutazni.

De vannak városok, amelyekről egyértelműbben el lehet dönteni, hogy nem olyan szépek. Ha őszinték vagyunk magunkkal, tudjuk, hogy nem veszik fel a versenyt se Párizzsal, se Sienával. Nincsenek lenyűgöző parkjai és sugárútjai, mint Párizsnak, nincsenek évszázados történelemmel átitatott, rozsdavörös falai, mint Sienénak. Vannak viszont brutálisan széles autóútjai, ormótlan, magas irodaépületei, szürke gyárai. 

Egy építkezés elején, lehet, hogy megszabják az egészségügyi és biztonsági feltételeket: hol legyenek az elektromos kábelek lefektetve, milyen magas lehet az épület, hol legyen az utcai világítás- de az tulajdonképpen sehol sincs aláírva, hogy az épületnek szépnek, elegánsnak, fenségesnek, lenyűgözőnek kell lennie. Ez bármelyik hivatal hatáskörén kívül esik. A város főépítésze eldönti, hogy az épület felépülhet-e. Megnyugtatjuk magunkat a gondolattal, hogy az ízlés relatív, és ha egy borzalmas betontömegbe botlunk, tehetetlennek érezzük magunkat, nem szólalunk fel ellene- elvégre ki hallgatná meg azt a panaszunkat, hogy ez az új épület egyszerűen pocsék?

Csak egy filozófiai tévedés?

Azon azért érdemes egy pillanatra eltűnődni, hogy mielőtt a relatív ízlés mentsége mögé bújtak volna az emberek, évszázadokon át épültek fel úgy lakóházak, színházak, iskolák, múzeumok egy egységes ízlést tükrözve. Amelyeket mai napig nem győzünk csodálni. 

A szépségsztenderdnek köszönhetően csodálatos városok épültek. Vagyis ez azt jelenti, hogy udvarias és nagyvonalú relativizmusunkért meg kell fizetni azt az árat, hogy a legnagyobb közös emberi vállalkozást- városok felépítését- olyan emberekre bízzák sokszor, akiket nemigen érdekel, hogy milyen lesz a végeredmény.

Ez semmiképp se jelenti azt, hogy bármelyik városnak egyetlen szépségideált, egyetlen tökéletes modellt kellene követnie. Párizs, London, New York, Berlin: mind nagyon különbözőek.  De mindegyik városban a múlt várostervezői egy nagyon jó alapmodellt követtek és terjesztettek el városszerte. Ez nem ugyanaz a modell volt, de mindegyik a maga módján jó volt. Sok modern városban, például Brisbane-ben egyszerűen elutasítják, hogy bármilyen modellt kövessenek. Így az eredmény kaotikus és csúf, ami persze senkinek nem jó. 

Talán furcsán hangzik, hogy a modern társadalom egyik problémája- a várostervezés kihat a benne lakók lelkiállapotára, mozgására, életmódjára- alapvetően filozófiai. Megszoktuk azt a gondolatot, hogy problémáinkat gazdasági nehézségek okozzák. Hogy túl szegények vagyunk ahhoz, hogy szép városokat építsünk. De a helyzet ennél sokkal rosszabb, ami miatt tulajdonképpen pironkodnunk kellene: túlságosan elmerültünk saját magunk problémáiban.