Magyarországon még azokban a családokban is ritkán adatik meg egy nőnek, ahol az anyagiak és az alaprajz megengednék. Tudom, illetlen terv, de a következőkben kisajátítunk néhány légköbmétert saját magunknak!
Úgy állt előttem, mintha megvette volna az egész kerületet. Pedig csak egy régi villát újítottak fel, igaz, ránézésre el lehetett volna benne szállásolni az utcánkat a kisboltig. Pedig a mi utcánkban egymás mellett állnak a házak, nem úgy, mint errefelé, ahol itt-ott bukkant csak fel egy villa, félig elfedve fenyőkkel. Kocsifeljárók, manikűrözött sövények, egy-két presztízsautó, mintha véletlenül pottyantották volna oda őket...
A hallban friss mázolás, virágszag és tojáshéj falak. Élénk színű festmény a falon, amit csak vonalak és foltok zagyvalékának láttam, de ettől még roppant értékes lehetett. A kandallóval szemben sötétbarna wenge polcok, tele könyvvel. Olyan szervesen hozzátartoztak a designhoz, hogy nem vetemedtem volna rá, hogy leemeljem az egyiket és olvasni kezdjem.
Végigvitt mind a három emeleten. Wellness, fitnesz, a gyerekeknek külön kis apartman, vidám csempés fürdőszobákkal, közös játszóhelyiséggel.
|
KÉRDÉS!
|
|
Lehetséges volna, hogy a nőknek nincs igényük arra, hogy egy kicsit magukban lehessenek? Vagy ez csupán egy múló (pár évszázados) lakberendezési trend?
|
A túra végén bevezetett a szülői hálóba is. Alig fért el benne a franciaágy, tévé a falon, minibár, mint a párizsi hotelekben. Csak élére állítva hajtogathattuk át magunkat a gardróbba, ami a rengeteg ruha miatt éppen a háló kétszerese lehetett.
Nem értettem, hogyan juthat több hely a cipőknek és nyakkendőknek, mint ennek a rokonszenves házaspárnak? Azt a választ kaptam, hogy ők a terek elrendezését a belsőépítészre hagyták, aki az intim szféra területét kifejezetten „kuckósra” tervezte.
Akik nem olyan szerencsések, hogy régi villában éljenek, azok is nagy valószínűséggel áldozatai ennek a jellegzetesen magyar szemléletnek. A hálószobák a luxusként árult lakásokban is tenyérnagyságúak, dolgozószobából legfeljebb egy van, a több fürdőszoba még mindig úri passziónak számít, és általában igaz, hogy a családtagok közül a gyerekeknek és a férfinak van csak külön terük.
Lehetséges volna, hogy nekünk nőknek nincs is igényünk arra, hogy egy kicsit magunk legyünk? Jobban szeretjük érezni, hogy ott a szoknyánk körül a ház apraja-nagyja? Vagy ez csupán egy múló (pár évszázados) lakberendezési trend?
Szoba
A 2010-es év milliós példányszámban eladott bestsellere, „A szoba” látszólag semmiben sem hasonlít Virginia Woolf nyolcvanegy évvel korábban íródott „Saját szoba” (A Room of One's Own) című pimasz esszéjéhez.
Emma Donoghue sikerkönyve egy három és fél méterszer három és fél méteres fáskamrában játszódik, amelyet a hősnő hét éven át nem hagyhat el. Ott szüli meg fogva tartójától fogant gyermekét, a négy fal között próbálja élhetővé tenni a kisfiú számára a világot. „Tornaórát” tartanak, és „kirándulnak”, miközben kinyújtózkodni is alig tudnak. Amikor egy merész trükkel végül sikerül kiszabadulniuk, mindketten megrémülnek a kitágult világtól. A rendőrség által rendelkezésükre bocsátott átmeneti lakásban sokáig képtelenek mind a két szobát használni, három négyzetméteren kuporognak, egymásba kapaszkodva alszanak el. „Megváltozott a térigényük” - jelenti a melléjük kirendelt pszichológus. Egész csapat dolgozik azon, hogy megtanuljanak „terjeszkedni”, hiszen a térigény egyúttal a világban elfoglalt helyüket is jelenti.
Mint ahogyan azt Virgina Woolf nagy port felvert és klasszikussá lett írásában már a múlt században nagyon világosan és szellemesen kifejtette: „No de hát, szegezhetik nekem a kérdést, arra kértük, hogy a nőkről és a regényről beszéljen, mi köze ehhez a saját szobának? Megmagyarázom.” És megmagyarázta. A nők az elmúlt évszázadokban sohasem rendelkeztek saját térrel, ami roppant mód megnehezítette számukra, hogy valamiben elmélyedjenek, hogy feltöltődjenek, hogy lecsendesedjenek.
A teljes cikk a La femme 2012. őszi számában olvasható.
